Az urambázyám lovai
Az urambázyám lovai
Estefelé értünk Sóvárnokra; jól vitt a két pejkó. Három óra alatt tettük meg a különben négy órányi utat.
Legelső dolgom volt, amint átestem az atyafiságos összecsókolózásokon, leróni hálámat a lovak iránt. Örömet okoz a magyar embernek, ha a fogatját megdicsérik.
– Pompás lovai vannak, János bácsi.
Az öreg kedvtelenül morgott valamit.
– Igazi táltosok – fontam odább –, tüzesek, talán zsarátnokkal eteti őket?
Az öregúr fájdalmasan sóhajtott.
– Nem az enyimek, édes öcsém.
– Hogyan? Nem a bátyámé?
– Az ármádiából valók! – folytatá mélabúsan. – Afféle honvéd-lovak.
Leült az asztalhoz, nagy fejét lehajtotta s szórakozottan dobolt ujjaival a tölgyfaasztal cirádás lapján, csak néha szakadt ki belőle egy-egy félmondat:
– Honvéd-lovak… Milyen gondolat, hogy a császár lovait én tartsam kosztban. S ezek a kosztot megdolgozzák! Hm! A kormánynak vannak eszméi. De miről is beszéltünk? Igen-igen, hogy a kormánynak vannak eszméi.
