A palánták és a körorvod
A palánták és a körorvod
Vacsora előtt még körülvezettek egy kicsit a kertben. »Míg a szolgáló megterít« – mondá Máli néni. – János úrnak azonban nem volt ínyére, jelszava lévén: »Minél kevesebb mozgás.« Lomhán tipegett utánunk a bozóttal, labodával föl- vert utakon. Virág sehol se volt a kertben, csak egypár szamóca piroslott a cserjék közt. Távol egy nagy tábla kukorica suhogott rejtelmesen. (Suhoghatott is, mert nagy titkot tudott).
– Hát a nagy fák innen hova lettek, amiken egykor fészket szedegettem? A vastag tölgy meg a jegenyék?
– A fa az erdőbe való, fráter – szólt János úr kordialiter, majd hozzátette kelletlenül –, vagy a tűzre.
– Barbár nézetek!
– Ahhoz te nem értesz. Miután az erdőbe át nem vihettem őket, először, mert nincsen erdőm, már eladtam, másodszor, mert ha erdőm volna se fogamzanának meg, kivágattam őket a tűzre.
– Az ugyan nagy kár volt!
– Ej, bolondság! A gazdálkodásban mindent ki kell aknázni. Eleget tartottak már hűvösséget nyaranként, illő volt, hogy melegítsenek is télen át. A fa is elunja, fiacskám, az egyforma szolgálattételt. Aztán én csak a plántákat szeretem. Nekem is van egy kedvenc plántám, az anyjuknak is van egy. Untig elég az.
– No, már azokra a plántákra kíváncsi vagyok.
– Az enyimet meg nem mutatom – mondá az öreg hamiskásan hunyorítva a szemével –, az ott van eldugva a kukorica közt. Pszt! Nem látsz valahol fináncot a kerítés mögött? Mert mindjárt rátenné a kezét a király. Hanem a nénéd plántája ehol van.
S botjával odadöfött egy növénybokorra, mely a lésza mellett díszlett szétlapulva, mint egy sündisznó, csakhogy zöld sertékkel, melyek hosszabbra és vastagabbra nőve szeszélyes alakban fonódnak össze.
– Miféle növény ez?
– Ez a bűvös baziliszkusz-fű, öcsém, amely mindenre jó a világon. Ezt egy lesti tóttól vette a nénéd ezelőtt tíz évvel, nyolc köböl tiszta búzán. Úgy nézd meg azt a bokrot, hékás, hogy ez a fél vármegye patikája. Mert ha állat, ember rosszul lesz, megbetegszik és már semmi se gyógyítja meg, ezt dugjuk a fülébe az állatnak, s az embernek herbateát főzünk belőle, annyi mint szentírás, hogy kigyógyul. Nagy kincs ez a növény. Egy ember hál mellette puskával éjszakánként. Ha olyan bolond nem volnék, milliomos lehetnék belőle.
– De hát akkor itt doktor sincsen a környéken?
– Van egy körorvos; de olyan szegény, mint a templom egere. A parasztokat a feleségem gyógyítja, a doktor csak az urakhoz jár, akik nem hisznek a baziliszkusz-fű erejében. Csakhogy az urak után meg nem él a doktor.
– Hogy-hogy? Hiszen éppen megfordítva hinné az ember.
– Ej, dehogy! A parasztok szidják a doktort, de fizetik, az urak pedig nem fizetik, de honorárium fejében »per tu« lesznek vele.
– Tessék vacsorálni jönni! – hangzott a szolgáló harsány hangja.
