I.
I.
A regény meséje, amely pontosan 1889. jan. 27. körül pár nap alatt játszódik le, mindössze annyi, hogy egy Durtal nevű író összeállítja egy új könyve anyagát, viszonyt köt egy nővel s csakhamar szakít is vele, közben kellemes társaságban néhány vacsorát tölt el. De könyve Kékszakállról, a szatanista Gilles de Rais-ről szól, de e nő révén a modern szatanizmus borzalamiba lát be, de e vacsorák közben mindazokat a problémákat érintik a társalgók, amelyek rothadt korunktól elforduló istentkeresőt csak érdekelhetnek. Gilles de Rais, a nagy marsall, Jeanne d'Arc hű kísérője, a misztikus, attól fogva, hogy tiffauges-i kastélyába visszavonult, megváltozik. Fényűző, pazar élete tékozlássá fajul, a tékozló, hogy újra határtalanul gazdaggá legyen, az alkémiához folyamodik, belátja azonban, hogy a bölcsek kövének bírtokában csak a Sátán segítségével juthat, akit viszont csak iszonyú bűnök elkövetésével nyerhet meg. Gyermekszerelem s elevenen szerelme alá mészárolt gyermekek, hullák nyugalmát megrabló kéj harmas dantei lépcsőfokán a bűnök poklának legmélyére süllyed s ekkor ráteszi kezét a világi és egyházi igazságszolgáltatás. Dühödten ágaskodik elébe, de aztán megtörik, borzalmas vallomást tesz a tárgyalásokon s bűneit bánva, cinkosait az Úrhoz való alázkodásra buzdítva, a hóhéros kezétől sokat szenvedett nép bocsánatát s a bűnösökért az Úr elé imára hajlását kérve lép a máglyára. Durtal, a középkori léleknek a misztikum két véglete, a sátáni s az isteni pólus közt való ingadozását tanulmányozva, az utóbbit csak megérti, de az elsőnél tanácstalanul torpan meg. Orvos barátja, Des-Hermies figyelmezteti, hogy a szatanizmus ma is él s bizonyos Guevingey nevű asztrológus, aki a modern szatanizmus nagy mesterével, Docre kanonokkal összekötettéssel van, sok hasznos fölvilágosítással szolgálhatna neki. Ez időben lép életébe regényes levélváltás után Chantelouvené, akiről kiderül, hogy szintén ismeri Docre-t. Durtalt félig a testi vágy, félig a különös női lélek tanulmányozása mind mélyebben keveri a kalandba, de amikor a fekete mise után, amelyre Chantelouvené vitte el, s amelyen a modern szatanizmus legocsmányabb mélyére tekintett, ez a szó: szatanizmus, a nő lelkének minden rejtéjét istenkáromló, parázna mocsokká fejti meg - szakít kedvesével.
Durtal magányos agglegény, aki két év óta irodalmi ismeretségeit is elhanyagolja s korától megundorodva csak egy barátjával, a sokat olvasó, vívódó, katolikus, szkeptikus orvossal, Des-Hermies-vel érintkezik. Az orvos megismerteti Carhaix-val, a Saint-Sulpice harangozójával, akinek magas toronyszobájában, messze fönt Párizs szennyes tülekedésétől, barátságos, egyszerű környezetben el-elvacsorálgat a vallás, a harangok, a miszticizmus, a sátánosság körül folyó beszélgetések közben. Itt találkozik az asztrológus Guevingey-vel is. S a középkor sötét rejtelmeit kutató Durtal, a középkor gyermeki hitén csüngő Carhaix, a középkor asztrológiáját bámuló Guevingey s a jelen keserű, okos, nyugodt bírálattal elítélő Des-Hermies társalgásaiból, olvasmányaiból és munkálkodásaiból kibontakozik előttünk az emberi lét legcsodásabb ideje, a francia moyenáge minden pozitív és negatív értéke s a jelen minden középszerű szennye. Ezek a társalgások tulajdonképpen a regény magja, ezeket fonja körül magyarázatul, illusztrációul, mint rideg barát-gót betűs szöveget régi illuminátorok parányi festményei, színes cirádái, Gilles de Rais középkori és a Chantelouve-né s Dorce kanonok modern szatanizmusa. Végeredményben nincs is e regénynek más szereplője, mint maga az író, Huysmans s a szatanizmus, mert Durtal, Des-Hermies, Carhaix és Guevingey csak egy-egy darabja Huysmans komplikált lelkének. Sőt, szorosan véve Gilles, Chantelouve-né s Docre kanonok is e lélek vágyainak más-más időben és térben messze kivetített megtestesülései. E regény tehát egy hatalmas küzdelem rajza, amelyet a jelent utáló és a középkorért rajongó Huysmans esze (Durtal, Des-Hermies, Carhaix, Guevingey) vív a "titkos mélységek után sóvárgó", ideál-szomj epesztette, de tévútra sikamlott szívével (Gilles, Chantelouve-né, Docre). Így sorozódik a Lŕ-bas! az ész és a szív harcát ábrázoló nagy művek, a Faust, Az ember tragédiája mellé. Más szóval: e regény az embernek a természetfölöttivel vívott örök csatáját jeleníti meg újra - a realizmus eszközeivel. S e kettősség, a téma s a megírási mód, teszi felejthetetlen élménnyé az olvasó számára, mert a természetfölötti úgy borul ránk, mint az égbolt s mert a realizmus napjaink egyetlen lezárt művészi meglátási módja.
S ha most megpihenve, elgondolkozunk, a töprengésekből, társalgásokból gondolatkövecskék szakadnak ki, amelyek zavaró színezésű, legyűgöző mozaikképpé tevődnek össze. Természetes, hogy "azok a beszélgetések, amelyeknek nem vallás, vagy nem művészet a tárgya, rendkívül üresek és alacsony színvonalúak". Talán a mindennapi ma kösse le érdeklődésünket, mikor "az alatt a négy század alatt, mely a középkortól elválaszt bennünket, a társadalom csak süllyedt?" "Kizárólag a hasznosat hajhászó korunk?" Ez a kor, amelyet pompásan "tükröznek" kályháinkból a falba nyúló "utálatos vasbádog kolbászok", mert a mérnököt "minden sérti, hacsak nincs valami szerencsétlen vagy közönséges formája. Meleget akartok? - szól a mérnök. Meg lesz a meleg, de azzal vége, semmi szükség rá, hogy egy kissé a szemnek is kellemes legyen a dolog. Oh, Istenem, falun a drága rőzsenyalábok s a venyigék amelyek illattal és arannyal hintik meg a szobát. A modern élet napirendre tért fölöttük. Párizsban a legszegényebb paraszt fényűzése lehetetlen olyannak, akinek nincs busás évi jövedelme." A vendéglők, étkezdék, kifőzök kora!! "Étkezés közben végzett tanulmányaimmal rettenetes alkatrészeket fedeztem fel, amelyekkel ízletes külsejűvé bolondították el a fertőtlenített mérgeket például: döghúst, szén és csersav keverékével felporozva, ecet leöntésekkel felfrissített vagy csatornalé színű mártásokkal leöntött húsokat, fuchszinokkal megfestett, olajokkal illatosított s szörpökkel s gipsszel súlyossá tett sülteket. A vendéglő…törzsvendégei jólnevelt, békés emberek, tisztek, nyárspolgárok, képviselők, hivatalnokok… legutóbbi itt létem óta igen megváltoztak. Résszint összeestek, résszint fölfúvódtak, a szemeik alatt lila karikák támadtak, s a vörhenyes könnyzacskók üresen és fonnyadtan lógtak le, a kövér emberek sárgák lettek s a soványak megzöldültek. A régi olasz udvarok elfelejtett összetételű mérgeinél biztosabban tették tönkre e háznak rémületes készítményei a vendégeket." A jelen! A Ma, amikor az embernek "ott van a hazája, ahol jól érzi magát", amikor "a pedagógusok parlagi tudománya…a demokrácia, a szegényeknek leginkarnátusabb ellensége…a szocializmus s a tudatlan és gyűlölködő munkások más ostobaságai…jutottak uralomra"!? Ma, amikor az orvosok közül "senki sem tud semmit…a gyógyszerészet álutakon jár!" Milyen szégyenletes és ostoba dolog ez! "S a nép? "Ahelyett, hogy javult volna, évszázadról évszázadra romlottabb, hitványabb és ostobább lett. Emlékezzenek csak vissza Párizs ostromára, a kommünre, az esztelen vérengzésekre, a lármás és oktalan gyűlölködésre, egy rosszul táplált, ittas s fegyverekhez jutott tömeg tomboló tébolyára." S a papok! "Ha csak kártyások és korhelyek volnának, de lagymatagok, álmosak, ostobák, közepes tehetségek, abban a Szentlélek elleni bűnben leledzenek, amelyet a Könyörületes Isten sem bocsát meg". - Menekülni kell innen! Menekülni! Hova? Mint Flaubert, az irodalomba, amelynek "csak az ad létjogosultságot, hogy azokat, akik csinálják megmenti az élet utálatától". De az író aztán tragikus elmerüléssel nyúljon a tollhoz, mert "minden jókedvű pap, orvos vagy író kétségkívül közönséges lélek". Fussunk a szegényt kerülő vagy megrontó, borzalmas, önmagát vonzó pénznek korából, a pénztől, mely akkor lesz igazán szörnyűve, "midőn igazi nevét egy szó sötét fátyla alá rejtve "tőke" elnevezés alatt jelenik meg"! "A boldogságot csak önmagánál s az Időn kívül találja fel az ember. Istenem, elmerülni a múltban (de nem a történelem, e "legünnepélyesebb hazugság s leggyerekesebb kedvtelés" vezetésével) s új életre ébredni a távol ölén, nem olvasni még újságot sem, nem tudni róla, hogy színhak is léteznek, milyen álom ez. Igen, a múltba! "a középkor gyermeki lelkű, iragalmas szívű népéhez"! "Kétségtelenül páratlan korszak volt az a Középkor. Egyesek szemében hófehér, másokéban egészen fekete, semmi átmeneti árnyalat, a tudatlanság és sötétség kora, mondogatják az intellektüelek és az ateisták, fájdalmas és kiváltságos idő, erősítgetik a vallássos tudósok és művészek. Annyi bizonyos, hogy az egyes osztályok, a nemesség, a papság, a polgárság és a nép sokkal emelkedettebb lelkületű ezekben az időkben". De aki a középkorba lép, szemben találja magát a természetfölöttinek szinte mindennapos megnyílvánulsával, de hiszen ma is vannak természetfölötti dolgok, a "titokzatost, amely otthon, mellettünk, az utcán és minden felé szemünkbe ötlik, letagadni nem lehet". A középkori misztikusok rajongásának két ellentétes pólusa Isten s a Sátán s ma, tépelődő tudásának mogorva ösvényéről letekintett Docre sötöt nyájára…"de akkor ha az ember következetes akar maradni önmagához, hinni kell a katolicizmusban is és az esetben nem marad más hátra, mint az imádság"…s még se, "nem tudok hinni..."
A seb tehát nyitva marad, de a regény megjelenését követő évi rövid visszavonulás Igny kis trappista kolostorában meghozza rá a heggesztő balzsamot: a szárnyaló imát s az Istenben megnyugvó hitet. Erről szól az En route! (1895), amelyet éppúgy meg kíván folytatólagos olvasmányul a Lŕ-bas!, mint Toldi estéjét a Toldi.
