A fekete arany
A fekete arany
A 18. század közepén megkezdődött hazánkban a bányászati szakemberek felsőfokú képzése. A bányászati akadémián olyan oktatástechnikai újításokat is bevezettek, hogy arra a nyugat-európai tanterv-specialisták is felfigyeltek. Bányászati akadémiánkról számos tehetséges szakember került ki, akik fel tudták lendíteni a hazai kőszénbányászatot éppúgy, mint a vasérc felszínre hozatalának technikáját, s modernizálni tudták az ezeket feldolgozó üzemeket. Európai színvonalúvá lett kohászati és öntészeti technológiánk is.
Hell József Károly bányavíz-kiemelője
Hogy a magyarországi bányászat a 18. század második felére ilyen komoly újításokkal tudta meglepni a szakembereket, az nem kis részben annak köszönhető, hogy 1735-től bányászati-kohászati szakemberképzés folyt Selmecbányán. Hasonló jellegű iskola már 1716-ban is nyílt az érchegységi Joachimstahlban, de a magyarországi iskola sokkal hosszabb ideig állt fenn, s tanrendszere is jóval modernebb volt. III. Károly ugyanis elrendelte, hogy 1735-ben Selmecbányán nyíljon meg a bányatisztképző iskola (Bergschule), amely a selmeci kamaragrófi hivatal "vezérlete" alatt állt, egészen 1873-ig. Ennek a tanulmányi ideje két év volt, a fiatalok az első évben afféle alaptárgyi képzést kaptak, s a bányászat, kohászat és pénzverés alapelemeire a második évben tanították meg őket. Az iskolának lényegében egy vezetőtanára volt, Mikoviny Sámuel, aki mellett a szaktárgyakat a bányaüzemek bányatisztjei adták elő.
Mária Terézia előírása nyomán 1747-ben átszervezték az oktatást, s ekkor újabb két bányatisztképző kezdte meg működését, az egyik Szomolnokon, a másik Oravicán. 1763-ban viszont a selmeci intézményt az uralkodó akadémiai rangra emelte (Academia Montanistica), s ott egy háromtanszékes, hároméves képzést írt elő. Az Akadémia első tanszékét N. Jacquin vezette 1764 őszétől kezdődően, e leydeni születésű tudós korábban botanikával és vegyészettel foglalkozott. Már 1763-tól kezdődően összeállította az iskola tantervét, kidolgozta a kohászati-kémiai laboratóriumi képzés módszereit, s ezt fejlesztette tovább később G. Scopoli és Rupprecht Antal professzor. A kémia modern irányzatát valló, s a kolozsvári Etienne Andráshoz hasonlóan antiflogisztikus nézeteket hirdető tudós volt, aki 1769-ig vezette Selmecbányán az iskola kohászat-kémia-ásványtan tanszékét, majd a bécsi egyetemen a növénytan és a kémia tanszékét vette át, sőt néhány éven át a rektori posztot is betöltötte.
A második selmeci tanszéket 1765-ben töltötték be, vezetője N. Poda professzor lett, a jeles bécsi jezsuita, aki korábban Grazban tanított, sőt az ottani csillagvizsgálót is ő irányította. A selmeci bányagépek leírása is tőle maradt fenn. 1786-ban Bornnal együtt Szklenón amalgámozási kísérleteket folytatott, s 1771-ig vezette az akadémia matematika-fizika-mechanika tanszékét.
A bányászati akadémia harmadik tanszékét Ch. T, Delius alapította 1770-ben. Ő Thüringiából került ide, de már jóval korábban, hiszen 1751 és 1753 között ezen a főiskolán tanult. Ezt követően dolgozott a kincstár bányáiban, majd lett főbányamester, s a bánsági bányaigazgatóság vezetője. Érdemeket szerzett a szatmári réz- és fémtermelés újjászervezésében, s javaslatára és irányításával épült fel a resicai vasmű. Mint a bányászati tanszék professzora, elsősorban azzal írta be nevét e szakma történetébe, hogy megírta az első, ún. rendszeres bányaműveléstant, amely a korábbi empirikus jellegű tankönyvekkel szemben a bányászati földtant, a bányaművelés elemeit, az ércelőkészítést, a bányagéptant és a gazdaságtant egységes rendszerben tárgyalja, s e munkája 1773-ban jelent meg Bécsben, s több évtizeden át e szakma alapműve maradt. (Magyar fordítását 1972-ben készítették el.) Műve második kiadása 1806-ra készült el.
Ami a tanintézet későbbi történetét illeti: az erdészeti fejezetben említettük, hogy itt e másik szakma első professzora H. D. Wilckens lett, s 1846-tól az intézmény Bányászati és Erdészeti Akadémia néven működik hat tanszékkel, négyéves tanulmányi idővel. A tanítás nyelve 1868 után lesz a magyar. 1904-ben főiskola néven folytatja működését. Az 1918-as év végén a főiskola Sopronba költözik, s 1934-től a Műegyetem egyik karaként működik. 1949-ben Sopronból a bánya- és kohómérnöki részleg Miskolcra települ át, s 1952-ben a soproni intézmény Erdőmérnöki Főiskola néven folytatja működését, amelyet 1962-ben egyetemnek nyilvánítanak. Ez az iskola mintegy mintát adott a hasonló jellegű, akkor alakuló mérnökképzőknek: Freibergben 1765-ben jött létre ilyen intézmény, Berlinben öt évvel később, Szentpétervárott 1773-ban, Madridban négy évre rá. A Francia Konventben az ismert tudós, Fourcroy terjesztette elő a közjóléti bizottság javaslatát, amely a tervezett párizsi Ecole Polytechnique számára példaképül hozta fel a selmeci intézményt.
