Réz, só, vas
Réz, só, vas
Nemesfém-termelésünk utolsó virágkora a 18. századra esik, annak ellenére, hogy nagyobb lelőhelyeket már nem fedeztek fel. Aranytermelésben a vezető szerepet az Erdélyi-érchegység vette át, míg az ezüsttermelés központja lassan a szatmári bányavidékre tevődött át.
A 18. században megnőtt az érdeklődés a réz iránt, s a Kelet-indiai Társaság jóvoltából Kínába és Indiába szepesi rezet is szállítottak, s pl. Szomolnokon és Iglón nemcsak rézbánya működött, de ezek egyben rézfeldolgozó központok is voltak.
A kősóbányákat a 18. században a bécsi kincstár uralta, s fontos sótermelő helyek voltak ekkor Désaknán és Tordán. Érdekességként megemlítjük, hogy ebben az időben több helyen is működtek kénhuták, s hogy Vörösvágás környékén nemes opált is bányásztak. Debrecen és Nagykálló környékén folyt salétromtermelés, s a Bach-korszak éveiben a birodalmi igény 1/3-át Magyarország adta. A hazai sziksótermelés a múlt század első felében élte virágkorát, ekkor a kiskunsági pusztákon, azok szikesein könnyű volt fellelni a sziksót. Timsót a 18. század közepétől kezdődően elsősorban Munkács környékén állítottak elő.
Ami a vastermelést illeti: 1805-ben alakult meg magánvállalkozások tömörüléséből a Murányvölgyi Unió, majd hat évre rá a Rimai Coalitio. Az ezt követő évtizedekben a legtöbb vasat Gömörben bányászták. Ekkor már egyre több üzem igényelte a vasat, 1841-ben pl. megépült a pesti József-hengermalom vasöntödéje, két évre rá pedig a Schlick-féle vasöntöde. 1845-ben alapította Ganz önálló öntödéjét, egy évre rá pedig vasgyár alakult Ózdon, s 1876-ban Resicán már a Martin-acélgyártás megindulásáról számolhattak be. A század végére ebben az iparágban is létrejöttek a nagytőkés vállalkozások.
Mikoviny Sámuel térképe
