A "politikai színház"-ról
A "politikai színház"-ról
Az elmúlt évtizedek tanácskozásain a kelet-európai delegációk részéről gyakorta érte szemrehányás a kiutazott magyar művészeket, hogy túlságosan polgári, amit csinálnak, nem hat közvetlenül a szocialista politikai tudat fejlesztésére.
A kérdés, a vád volt rosszul megfogalmazva. A színház mindig saját korában élt, annak problémáival foglalkozott. Hogy nálunk a művészeti állásfoglalásnak egy közvetettebb, példázatos formája alakult ki, annak történelmi okai vannak: a sokáig elvesztett nemzeti függetlenség, a kései és fogyatékos polgárosodás. De már Kazinczy 1790-ben azért érvelt a Hamlet bemutatása mellett, mert ". . . nagyon analogizál nemzetünknek mostani nem rózsaszínű érzéseivel". A színészből lett drámaíró, Katona József is példázatdrámát írt a Bánk bánban, amelyet nem véletlenül kívánt a pesti nép 1848. március 15-én a Nemzeti Színház színpadán látni.
A példázatos ábrázolásban rejlő lehetőségeket a színészek is mihamar felismerték. Első igazán tudatos színészünk, Egressy Gábor Shakespeare-értelmezésével, szerepformálásaival politizált. A Hamlet címszerepében még csak az általában vett cselekvésképtelenség tragédiáját játszotta el (1839); mint Coriolanus az önérdekeiért hazáját is feláldozó arisztokrata példázatával intette korát (1842); 1847-ben pedig, a III. Richárdban – nagy kritikai vihart kavarva – a republikánus színész a koronás uralkodóvá felkapaszkodott kisszerű gazfickót hangsúlyozta, aki igazán veszélyessé a hatalom birtokában válhat. A szabadságharc bukása után Tóth Soma, a virtuóz férfitáncos eljárta (!) a "Jaj, de huncut a német!" refrénjét, és csak a sor szélén üldögélő titkosrendőr nem értette, miért tombol a verbunkos bokázója láttán a közönség.
Azokban az országokban, ahol a polgárosodás, az anyanyelvi mozgalom a nemzeti függetlenség kérdésével is összekapcsolódott, a színházi konvenciórendszerben hasonló jelenségekkel mindenütt találkozhatunk. A magyar dráma és színház történetéből azonban a példázatosság nem tűnt el a 20. században sem, sőt újabb jelentéstartalommal gazdagodott 1920 után: a Trianon utáni kisebbségi sorba jutott magyar irodalom és színházművészet gyakori, néha egyetlen kifejezésmódja lett a Monarchia utódállamaiban. S miközben a kisebbségi magyar színjátszás sem kerülhette el, hogy szembenézzen a 20. század alább még említendő szerepzavaraival (hiszen színházművészet), egyszersmind valamennyi korábbi funkciót is gyakorolnia kellett, középpontban az anyanyelv megőrzésének szándékával és céljával (hiszen kisebbségi és magyar).
