A romániai magyar irodalom
A romániai magyar irodalom
Erdély a 16. század közepéig Magyarország része volt. A hozzákapcsolt Részekkel együtt 1571-ben alakult önálló fejedelemséggé. Ebben a régióban együtt éltek magyarok, románok és szászok, közös történelmük alatt minden nép megteremtette és megőrizte a maga kultúráját. Még gazdagodtak is egymás színeivel. Az első világháború végén Gyulafehérvárott az egybegyűlt románok kimondták Erdélynek Magyarországtól való elszakadását és Romániához való csatlakozását; döntésüket a békekötés szentesítette. A hatalomváltás időszakában ezen a területen mintegy 2 millió magyar élt.
"...Ezért újból azt mondom magamban: én maradok, másként nem tehetek. Maradunk és küzdeni fogunk a fennmaradásunkért, elmondván újból a költővel, ama hajdani Kolozsvárival: ahogy lehet..." Sütő András leveléből a 60 esztendős Sinkovits Imrének, 1988 szeptemberében
Erdély és a Részek századokon keresztül adta az értékeket a magyar történelemnek a magyar kultúrának. Erdély küldte Mátyás királyt, Bocskait, Bethlent, Rákóczi Györgyöt, Apáczai Csere Jánost, Mikest, a Bolyaikat, Kemény Zsigmondot, a Partium volt Arany János és Ady Endre szülőföldje. Budapest után Kolozsvár volt a magyar tudományosság legnagyobb központja. A 20. század elején azonban az irodalmi élet már haloványabb volt Erdélyben. Író szülöttei – Szabó Dezső, Kuncz Aladár, Laczkó Géza – már Budapesten éltek. Mikor a nagy történelmi változás jött, nem volt olyan író Erdélyben, akinek "magas kezében fáklya lobogott volna". A népnemzeti iskolára tekintő őszülő öregek voltak, s a Nyugattal rokonságot érző, de még észre sem vett fiatalok. Körülöttük szinte teljes reménytelenség. A hatalomváltozás után mintegy 200 ezren hagyták el Erdélyt, s az ottmaradottak is kifosztottnak, reménytelennek érezték az életüket. Megszűnt, elköltözött a magyar egyetem, nem volt lap, nem volt folyóirat, nem volt kiadó. Csak beomlott tárnák voltak s ájult lelkek.
