A kárpátaljai magyar irodalom előtörténete
A kárpátaljai magyar irodalom előtörténete
Szinte halottaiból támadt fel a kárpátaljai magyar irodalom. Az egyetemes magyar irodalom hagyományai és az első világháború után induló csehszlovákiai magyar irodalom voltak az előzményei, de mikor a második világháború vége felé, 1944 őszén megjelent ezen a tájon a Vörös Hadsereg és a közigazgatás, úgy tetszett, mindörökre vége a létezésének. A tájon élő 200 ezernyi magyarból mintegy 40-50 ezer férfit vittek gyűjtőtáborokba, s ezekben a lágerekben a táj magyar lakói közül többen pusztultak el, mint a második világháború frontjain. Szinte minden magyar értelmiségi elmenekült innen a várható – és sajnos be is következő – rémségek elől. Évekig, évtizedekig folyt a magyar kultúra visszaszorítása, a magyarság öntudatának a sorvasztása, az általános, felfokozott oroszosítás minden síkon és minden változatban. Erről tudomást is alig vehetett a világ. A szovjet oldalon épített műszaki és információs zár jó 30 esztendeig szinte áthatolhatatlan volt; alig szűrődött át valami rajta a kárpátaljai magyarság életéről.
Ezeréves történelmi örökségre emlékezhetnek az itt élők. A magyarság történelmi útján Verecke jelenti a legnagyobb mérföldkövet, ezen a tájon vezette Árpád népét a Kárpát-medencébe, már a 9. században. Kárpátalján verték le a honfoglalók az első sátrakat, a következő századokban ezen a tájon ütközött meg a magyarság a támadó besenyőkkel, kunokkal és tatárokkal. Ezen a tájon született Dobó István, a labancokkal szemben Munkács várát Zrínyi Ilona védte, II. Rákóczi Ferenc Beregszászon és Váriban bontotta ki a szabadság zászlaját, Esze Tamás talpasai erről a tájról is gyülekeztek. A magyar irodalomban a 13. században már Anonymusnál jelen volt ez a táj; Komjáti Benedek itt ültette magyarra 1553-ban Pál apostol leveleit, járt erre Bornemisza Péter, Balassi Bálint, Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor, s innen indult a festő Munkácsy Mihály és Hollósy Simon. A 20. század fordulóján Ungvár már-már egy táji irodalmi központtá válás reményét is nyújtotta.
Trianon szétfújta eme reményeket. De a két világháború közötti időben is többen írtak ezen a tájon. Rácz Pál (1888-1984) a perifériára szorult emberekről írt anekdotizmusba hajló különös történeteket, Tamás Mihály (1897-1967) a vidéki kispolgárságot írta derűs, érzelmes színekkel. (Két part között fut a víz, 1936). Sáfáry László (1910-1943) verseit a Nyugat is közölte. Ezen a tájon indult Darkó István (1902-1976), s egyidőben itt dolgozott Győry Dezső is.
