Magyar irodalom – 1945 után
Magyar irodalom – 1945 után
Hat és fél esztendő után, 1945 tavaszán szabadult a szlovák nép a fasizmus alól. A szlovákiai magyar kisebbség azonban még esztendőkig nem járhatott felemelt fővel: az első csehszlovák köztársaság széttörésében kiáltották ki bűnösnek. Tanúból vádlottá tétettek; a kitelepítések, a reszlovakizáció, a jogfosztottság évei következtek. A magyarok a második csehszlovák köztársaságban csak 1948-ban kaptak állampolgárságot.
Szabad lett újra a magyar írás; harminc esztendővel az első indulás után indulhatott újra, immár harmadszor a csehszlovákiai magyar irodalom. Ez az indulás volt a legnehezebb: nem csak az irodalmat kellett újra kezdeni, de az egész magyar nyelvű kulturális tevékenységet is. Nem volt iskola, nem volt újság, nem volt kiadó, nem volt színház, nem volt író, s alig-alig maradtak magyar értelmiségiek. A jogfosztottság, a diszkriminációs intézkedések következtében megritkult, százezrekkel fogyott, fej nélkül maradt egy milliósként indult népcsoport.
A szlovákiai magyarság otthon maradt írói az emberiség elkötelezettjeiként szólaltak meg, a sérelmek, a kitagadottság után is. S jelentkeztek az alig húszesztendős fiatalok, akik iskoláikat többnyire földönfutóként végezték. Egri Viktor (1898-1982) és Sas Andor (1887-1962) volt az első ösztönzőjük, s Fábry Zoltán fogta fel és javítgatta leginkább akadozó hangjukat, s adta tovább a csehszlovákiai magyar irodalom két korszakának az örökségét: a humánumot, a népek és kultúrák tiszteletét, az ember az embertelenségben erkölcsi parancsát.
Fábry Zoltántól Dobos László (1930-) vette át a stafétát. Eszméltetett, összefogta a jó célra törekvő erőket. Nevéhez kapcsolódik nagymértékben az Irodalmi Szemle, s a Madách Könyvkiadó létrehozása és megtartása is.
1948 után Csehszlovákiában viszonylag gyorsan épültek az irodalmi élet szervezetei. Megszületett a harmadvirágzás irodalma, a férfikor lírája, a kisebbségi regény.
A harmadvirágzás a lírában kezdődött. A némaságra kárhoztatás után először költők jelentkeztek nagyobb számban: Tőzsér Árpád (1935-), Cselényi László (1938-), Ozsvald Árpád (1932-), Zs. Nagy Lajos (1933-), Gál Sándor (1937-). A hatvanas évek elejétől kezdve a próza is megszületett. Regénybe kívánkozott leginkább az élményanyag, a maguk és az apák sorsa. Tisztázni kívánták, mit éltek meg, feltárni, kibeszélni a valóságot, a megaláztatásokat, hogy soha többé vissza ne térjenek. Eme erőfeszítések eredményeként született meg a csehszlovákiai magyar kisebbségi-nemzetiségi regény, amelyet a két világháború közötti időben a kritika még hiába sürgetett. Dobos László eszméltető realizmusa (Messze voltak a csillagok, 1963, Földönfutók, 1967, Egy szál ingben, 1976, Hólepedő, 1979), Duba Gyula (1930-) filozofikus, kesernyés, szatírába hajló epikája (Szabadesés, 1969, Vajúdó parasztvilág, 1974, Ívnak a csukák, 1977), Gál Sándor meg-megszakadó szirénavijjogása (Első osztályú magány, 1974, Kavicshegyek, 1979, Ahol élünk, 1989), Grendel Lajos (1948-) modern hangvételű regényei (Éleslövészet, 1981, Galeri, 1982, Áttételek, 1985) a magyar próza legjobb eredményeit jelzik. Rácz Olivér (1918-) regénye, a Megtudtam, hogy élsz (1963), s Mács József (1930-) Adósságtörlesztése (1971) is érdemes darabja a harmadvirágzásnak.
Illyés Gyula és felesége csehszlovákiai magyar írókkal – balról a harmadik Fábry Zoltán, a negyedik Dobos László
