Regényei
Regényei
Szubjektivizálta és intellektualizálta a magyar prózát. Lélektani irányultságú „tudat-teremtéssel” főleg a lélekállapot-rajzban és az alakteremtésben hozott újat. Művekkel bizonyította: „A művészet akkor varázslat, ha az ember realista”.
Szépírói ambícióihoz az apai „nagy búr család”, a „szilasi fundus” adta az antropológiát és szociológiát. 1925-ben Horváthné meghal c. művével megnyerte a Nyugat novella-pályázatát. Elbeszélői hangját, ábrázolási módszereit a Gyász (1935) c. „tudat-regény”-ben találja meg. Hősnője, Kurátor Zsófi élektrai típusú „kariatida”. Gyászmagatartásának túlzása ember- és életellenessé, az erény túlhajtása vétekké válik. A balladák komor atmoszféráját árasztó regényben hibátlan egységbe olvad a lélektani, a társadalmi és a mítoszi sík. A Bűn (1936) „abortív dráma”, az értelmiség felelősségét tudatosítja. Az Utolsó kísérlet c. befejezetlen regényciklus a főhős önépítésének útját ábrázolja. Németh László műhelyében a mítoszregény fejlődési és nevelődési regénybe, végül pedig esszéregénybe nő át (Kocsik szeptemberben, 1937, Alsóvárosi búcsú, 1938, Szerdai fogadónap, 1939, A másik mester, 1941).
Létmodellt kereső, korszakkifejező igényű remekműve az Iszony (1947). Ez az európai rangú „tudat-regény” Kárász Nelli és Takaró Sanyi pokollá váló házasságának történetét beszéli el. Nelli „szörnyeteglétnek” érzi házasságát. Sokrétű, testi-lelki iszonyata miatt lesz férje gyilkosává. Sorsképlete, alkata a kozmikus lét „egy aspektusát”, értéktípusát példázza. Emberi méltóságát, tisztaságát, autonómiáját védi. Nem képes „a világgal elegyedni”: „kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok”. Egyik tanulsága: „Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.” Jellegzetes a regény „társadalmi csiszolata”, lélektanisága és „mítoszi sugárzása”. „A mítosz a teljesség iskolája”: az eszme áttetsző változata, az „üstökös csóvája” az eszmék holdudvarán.
Hódmezővásárhelyi élmények tárháza az 1949-es Égető Eszter (megjelent 1956-ban). A regény színtere Csomorkány, a magyar vidékiség, elmaradottság jogosan kritizált modellje, de felhangzik fölötte a „mozarti dallam”: a történelmi bizalom feleselő szólama is. Égető Eszter csodálatos közösségteremtő hősnő. „Akarat és belátás” harcában a belátás vezérli: „a körötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni”. Édenalapító kísérleteit folyton szétdúlja a történelem vihara és a „férfiőrület”, de mindig újrakezdi a körötte lévő szigetnyi világ humanizálását.
Az Irgalom (1965) „a fényre jutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig” fogja át az írói pályát. Hősnője, Kertész Ágnes a szembesülés erkölcsével tanulja meg: „az eszményítő csodálatnál mennyivel nagyobb, emberibb érzés az irgalom”. Irgalomra szoruló nagy elfekvőnek látja az egész világot. Az irgalom-elv alapján vallja: a sánta emberiségnek „hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”
Zsögödi Nagy Imre erdélyi festőművész rajza Németh Lászlóról. A rajzon olvasható a dedikáció: „Ki arcom roncsait örökíted - e roncs nemzethez adhatsz-e hitet? Németh László”
Családi kép 1956 október 14-én
