A nyelvpolitika szorításában
A nyelvpolitika szorításában
A politika nyelvi eszközökkel való folytatása a nyelvpolitika. A 20. század korábban ismeretlen, illetőleg nem alkalmazott adminisztratív és technikai eszközeivel hatékony nyelvpolitikát folytat, amelynek eredményeként – korábban elképzelhetetlen mértékben – tudja terjeszteni az államnyelvet s visszaszorítani a kisebbségek nyelvét. Ami tehát például a 19. század végének és a 20. század elejének Magyarországán, az akkori Erdélyben természetes volt, hogy tudniillik a nem magyaroknak 1880-ban mindössze 5,7%-a, 1890-ben 11%-a, 1910-ben pedig 15,2%-a mondta magát magyarul – az államnyelven – is tudónak, az ma teljességgel elképzelhetetlen. A cuius regio, eius lingua (= akié az ország, azé a nyelv) elvének érvényesítése ma már oda vezet, hogy a társadalmi méretű kétnyelvűvé válás szükségességét nyelvtörvényekben deklarálják, s a kisebbségi nyelvek használatát bizonyos helyzetekben büntetni kívánják. A megfélemlített anyanyelvhasználatra az utódállamok magyar kisebbségei mindenütt adtak és/vagy adnak példát. A leginkább kiszolgáltatott helyzetbe a csehszlovákiai magyarság került a kollektív jogfosztottság éveiben (1945-1948). A magyar nyelv ekkor Fábry Zoltán szerint „kihágási objektummá szürkült”: a nyilvános helyen magyarul megszólalókat tettleg is bántalmazhatták, pénzbüntetéssel sújthatták. Ma a moldvai csángó magyarok körében az egyházi szertartások sem végezhetők magyar nyelven – püspöki utasításra. Márpedig az, hogy a kisebbség tagjai csak a megbélyegzés, a kigúnyolás, a retorzió lehetőségével számolva használhatják anyanyelvüket, az érintetteket emberi mivoltukban is mélyen sértő állapot, amelynek személyiségromboló hatása mellett nyelvi elfojtás a gyakori következménye, ez pedig nyelvfelejtéshez szokott vezetni.
A Kárpát-medencei magyar kisebbségek anyanyelvi nyelvhasználatának korlátozása megnyilvánul magyar tannyelvű iskolák leépítésében, a magyar nyelvű oktatás hatókörének csökkentésében, a magyar nyelvű óvodák redukálásában, magyar nyelvű egyetem (Kolozsvár), főiskolák, gimnáziumok megszüntetésében, a kisebbségi anyanyelvű névhasználat adminisztratív korlátozásában (nem tehetők ki a helységnévtáblák a kisebbség nyelvén), a kisebbségi pedagógus- és lelkészképzés visszaszorításában – és így tovább.
A kisebbségek tagjainak a számára az államnyelv jobb-rosszabb elsajátítása az európai országokban ma már általában feltétele a társadalmi előbbrejutásnak. A modern államok nyelvpolitikai intézkedései a kisebbségek állami eredetű, tehát kényszerű kétnyelvűségének kialakulását és elterjedését hatékonyan siettetik. Az a tény pedig, hogy a kisebbségi nyelvnek nemcsak a használati színterei, hanem a favorizált államnyelvvel szemben a tekintélye is csökken, egyrészt gyorsítja a kétnyelvűsödést, másrészt pedig – a nemzetiségi hovatartozás tudatának a gyengülésével – a nyelvváltás irányába késztet. A kisebbségi kétnyelvűség tehát a nyelvcsere felé vezető út legfontosabb állomása, a nyelvi asszimiláció (beolvadás) előszobája. A magyar nyelvközösség és nyelv legújabbkori szétszakítottságának egyik nyilvánvaló mutatója az, hogy a magyarok között annyi kétnyelvű sosem volt, mint amennyi Trianon után lett. Napjainkban a magyar anyanyelvűek megközelítőleg harmada tekinthető az említett értelemben kétnyelvűnek. Ez pedig kevés nyelvközösségről mondható el, amelynek a nyelve államnyelv. A Kárpát-medencében ma magyarok tíz- meg tízezrei állnak a nyelvváltás, a nyelvi asszimilálódás küszöbén.
