A nyelvi norma kérdése
A nyelvi norma kérdése
A felvilágosodás nyelvi mozgalmainak a szorosabb értelemben vett nyelvújítás: a szó-, és kifejezéskészlet-gyarapítás, stílusfejlesztés mellett hatalmas méretű nyelvművelő produkciója a közmagyar nyelvi norma, illetőleg az egységes magyar nyelvi sztenderd kialakításában való igen hatható közreműködés volt. Az írott nyelv szintjén bizonyos egységesüléssel, normatív írásszabályok meglétével és legalábbis a magasabb szintű írásgyakorlatban résztvevők által elfogadással, követéssel anyanyelvünk történetében már évszázadok óta, de különösen a 16. század óta számolni lehet. E normalizációs folyamatban – a hazai protestantizmus terjedésének és fentmaradásának területi kötöttségei miatt – már a reformáció óta jelentékeny szerepe volt az északkeleti-keleti magyar nyelvterület nyelvszokásainak. E keleti-protestáns nyelvi dominancia mellett is azonban a magyar írásgyakorlat többsége, beleértve a szépirodalmat is még a 18. században is messze járt valamiféle egységes norma követésétől, s ennek megfelelően eléggé erősen táji-nyelvjárási kötöttségű volt: az írók nagy részének nyelvhasználatában erősen kiütköztek táji hovatartozásaik nyelvi jegyei. Mivel a felvilágosodás korában a nemzeti nyelv egységének, az írásnormák szabványosításának az ügye a nyelvművelő mozgalom figyelmének az előterébe került, a nyelvi normát illető kérdésekben mindenekelőtt abban csaptak össze a vélemények, hogy a közgyakorlatban melyik táji nyelvtípus legyen a normatívan iránymutató. Mivel egyrészt a magyar irodalmi nyelvnek a korábbi hagyományai is a keleti-protestáns nyelvhasználat javára szóltak, másrészt a vitákban résztvevő írók táji származása is a nyugati magyarság ellenében inkább a keleti-erdélyi magyarság érdekeinek kedvezett, a követendő nyelvi eszmény dolgában nyilatkozóknál a mérleg nyelve erősen kelet felé mutatott. Már Bessenyei így vallott ez ügyben: „Legtisztább és igazabb magyarsággal élnek a debreceni és sárospataki collégiumokban”. A pozsonyi Magyar Hírmondó – feltehetőleg keleti származású – szerzője még kerekebben szól: „Mert a Duna vidékebéli magyarság már régen kiszorult a könyvekből; s hanemha valaki magát csúffá akarja tenni, azon többé közönséges helyen nem beszélhet, annyival is inkább könyveket nem írhat, nevezetesen pedig verseket tűrhetőképpen nem szerezhet”.
Noha a vita hullámai még részben a reformkorban is tovább gyűrűztek, a küzdelemben egyre inkább felülkerekedett egy józanabb álláspont, melynek lényege, hogy a keleti magyarság nyelvi szokásainak bizonyos előnyben részesülése mellett is a különféle táji nyelvváltozatok ötvöződése, legjobb és leginkább egybehangzó elemeinek normává emelése a magyar nyelvi egység megteremtésének legjobb módja és eszköze. Ezt az álláspontot tette magáévá Kazinczy és Révai is, s az irodalmi nyelvi gyakorlatban is az ezt a felfogást követő magatartás vált egyre inkább uralkodóvá. A jobb egyensúly helyreállításához hozzájárult egyes dunántúli származású írók nagy irodalmi és ebből következő nyelvi tekintélye is, például Berzsenyié vagy a Kisfaludyaké, majd még inkább Vörösmartyé.
