A Trianon utáni nyelvpolitika az utódállamokban
A Trianon utáni nyelvpolitika az utódállamokban
Az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon gyakorlatilag nem volt szükség nyelvpolitikára. A soknemzetiségű országból európai szinten is ritka csaknem „tiszta” egynemzetiségű ország vált. Annál inkább fölvetődtek a nyelvpolitikai kérdések az utódállamokban; és ezek napjainkig a fokozódó elmérgesedést mutatják.
A születő új államokban a Habsburg-birodalom és a Monarchia tipikus nyelvpolitikai problémái születtek újjá, és az országok új vezetői ezekre semmilyen megoldást nem találtak. A Monarchiában fölnevelődött egy új nemzetiségi vezetőréteg, amely, ha gyengébb színvonalon is, de ellátta 1920 után a közigazgatási feladatokat az új szlovák, román és délszláv területeken.
A később Romániához csatolt területeken 1918-ban még 1497 magyar nyelvű állami iskola működött. Az 1919-20-as tanévben 900-ban szűnt meg a magyar nyelvű oktatás, 1933-ban már csak 427 magyar tannyelvű iskola volt Romániában. 1918-ban még 101 középfokú oktatási intézmény volt, tíz évvel később már csak öt. Felszámolták a magyar nyelvű állami felsőoktatást. A második világháborút követő Petru Groza-időszak a nagy reménység ígéretének látszott. 1946-47-ben 2071 magyar nyelvű állami és egyházi óvoda és elemi iskola, 184 középfokú oktatási intézmény működött. 1947-1955 között létesültek a történelem folyamán először magyar iskolák Moldvában. A békeszerződés ratifikálása után azonban folyamatosan csökkent a magyar iskolák száma: 1957-re mintegy hatszázzal! Ugyanekkor megszüntették az egyetlen magyar egyetemet is. A nemzetiségi oktatást visszaszorító intézkedések az 1970-es évektől megszaporodtak. A középiskolai (líceumi) diákokból 1948-ban még 18,7, míg 1989-ben már csak 2,2% tanult magyar nyelven. A szakiskolásoknak pedig csak 0,8%-a tanulhatott ekkor anyanyelvén. 1984-ben megszüntették a még meglévő magyar tannyelvű középiskolákat. A nyolcvanas években megindult településszisztematizálási (értsd: -felszámolási) program pedig már nem csak az iskoláknak, hanem a hagyományos településeknek is a végét jelentette volna. Az 1995 júliusában életbe léptetett tanügyi törvény szerint minden helységben létre kell hozni a román osztályokat; a dokumentumok, a felvételik, a vizsgák, valamint középfokon a szaktantárgyak nyelve román. A tanügyi törvény ellen a romániai magyarság csendes és folyamatos tüntetéssel (gyertyagyújtás, néma felvonulás, gyászruhába öltözés, éhségsztrájk stb.) reagál.
Csehszlovákiában „program” indult a szlovák nyelvhatárnak a Dunáig való kiterjesztésére. A kiterjedt magyar iskolahálózatot – az elemi iskolákat leszámítva – szinte teljesen fölszámolták. 1938 előtt már csak 11 polgári iskolája és néhány gimnáziuma volt a magyaroknak. A főiskolákat és egyetemeket felszámolták vagy „csehszlovákká” alakították át. 1945-1949 között a beneši dekrétum értelmében a csehszlovákiai magyarokat kollektív háborús bűnössé nyilvánították. A „jogfosztottság éveiben” magyar iskola egyáltalán nem működött. Ez oda vezetett, hogy Európa szívében újra felütötte fejét az írástudatlanság. 1948-tól, illetve 1950-től ismét kiépül a szolid, magyar nyelvű iskolahálózat, de az 1960-as évektől az ún. körzetesítés és az iskolahálózat csökkentését jelentette.
A rendszerváltás kezdeti eufóriája után a Cseh és Szlovák Köztársaság szlovákiai részén az 1990-es nyelvtörvénnyel elkezdődött a név- és táblaháború, az 1996. január 1-jén életbelépett szlovákiai államnyelvtörvény pedig Európában kirívó módon kisebbségellenes, a modern jogrendszerek kisebbségvédelmével ellentétes, tulajdonképpen a szlovák anyanyelvi többséget „védi” a nem szlovák nyelvű kisebbségek képzelt nyelvi terjeszkedésétől. A tervbe vett új szlovákiai közigazgatási átszervezés fenyegeti a magyar többségű járásokat (helyettük hét nagy régiót terveznek, amely felosztaná a magyarság kompakt lakóterületét, az egyes régiókban a számarányuk 5,21-21,95%-ra zuhanna vissza).
Jugoszláviában volt a legtágabb a magyar nyelv használati köre. A hatvanas évektől környezeti nyelv felfogása azt jelentette, hogy a nemzetiségek kölcsönösen megtanulták egymás nyelvét (így pl. a szerb-horvát tanulók a magyart; és természetesen a magyar tanulók is a szerb-horvát államnyelvet). A délszláv polgárháború kitörése után mindhárom utódállamban – ha nem is egyforma módon – szűkült a magyar nyelv használati köre; a háború befejeződése azonban pozitív rendezési lehetőséget is jelenthet.
Az utódállamokban különösen az a feltűnő, hogy a felsőfokú oktatásban csökkent radikálisan a magyar nemzetiségűek száma, s ez az értelmiségétől fosztja meg a nemzetiséget.
Dunaszerdahely magyar nyelvű tábláját eltávolították. Maradt: Dunajská Streda
Mit ér a nyelvünk, ha magyar? Zalabai Zsigmond könyve
