A mohácsi vész után
A mohácsi vész után
A 16. század több vonatkozásban is változást hozott nyelvjárásaink életében. A török hódítás, a harcok következtében a történelmi Magyarország déli részének jelentős tömegű lakossága húzódott északibb területekre, magával hozván korábbi lakhelyének legjellegzetesebb nyelvjárási sajátosságát, az ö-zést. Ez a körülmény hozzájárult a jelenség földrajzi terjedéséhez és nyelvi „presztízsének” növekedéséhez. A Mohács utáni ország három részre szakadása a nyelvi elkülönülésnek kedvezett, más részről viszont egyes fontos kulturális tényezők az ellenkező irányú folyamatot erősítették: a magyar nyelvű írásbeliség egyre szélesebb körűvé válása, a magyar nyelvű levelek ugrásszerű megszaporodása, a könyvnyomtatás terjedése, a reformációval együtt erősödő anyanyelvi hitélet, világi és vallásos irodalom (biblia- és zsoltárfordítások) a nyelvjárási alapoktól eltávolodó nyelvhasználathoz vezettek. Az ekkor sarjadó irodalmi norma még nagytáji kötöttségű. Jól jelzi ezt Sylvester János bibliafordításának í-zése: „Próféták által szólt rígen néked az isten, /Azkit ígírt, ímé, vígre megadta fiát” (1541); vagy Bornemissza Péter ö-zése: „Siralmas énnéköm tetűled megválnom, /Áldott Magyarország tőled eltávoznom./ Valjon s mikor leszön jó Budában lakásom?” (1557).
