NYELVTŐL AZ IRODALOMIG (Kulcsár Szabó Ernő)
NYELVTŐL AZ IRODALOMIG
(Kulcsár Szabó Ernő)
(Kulcsár Szabó Ernő)
„Manapság – írta Kosztolányi 1928-ban – a szavak jobbára arra szolgálnak, hogy gondolatainkat közöljük társainkkal. Nyelvünk az értelem eszközévé vált. Elemei közhasználati cikkek, akár a váltópénz.”
„A költészet anyaga azonban történetesen ugyanaz, mint a hétköznapi beszédé. Egy levél vagy egy hirdetés szavai nagyon hasonlítanak egy vers szavaihoz. Innen származik az, hogy a költészetet sokkal inkább félreértik, mint például a zenét, melynek anyaga a zenei hang, már eleve jelzi, hogy magasabb légkörbe emelkedtünk. Minthogy a nyelvvel az emberek kényükre-kedvükre élnek, s minthogy rendszerint logikai kapcsolatokat fejeznek ki vele, a matéria azonossága megtéveszti őket, a verset szintén racionalista szemmel tekintik, abban önkéntelenül is logikai közlést keresnek: politikai hajlandóságot, »nemesebb« érzéseket, eredeti gondolatokat stb.”
Kosztolányi nemcsak egyik legkitűnőbb költőnk és prózaírónk volt, hanem a nyelv, az anyanyelv és – egyáltalán – a nyelviség kérdésének igen elmélyült értelmezője is. Fentebbi nézetei legelőször is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a nyelv mibenléte körül igen nagy, sőt szokatlanul nagy az elvi félreértés lehetősége. Ha ugyanis jól megfigyeljük, az idézett szövegrész nem vállalkozik arra, hogy megmondja, mi a nyelv, mindössze arról beszél, mivé vált, minek tekintik, milyen célokra használják fel és mit várnak a nyelvtől, a nyelvi teljesítménytől. Ha tehát Kosztolányinak abból a meglepő – de mélységesen igaz – gondolatából indulunk ki, hogy a nyelv önmagában nincs, hanem csupán mindig valamiként értett formában „létezik”, akkor könnyen belátható, miért kulturális, történeti és világképi előfeltevések, illetve közmegegyezések függvénye az, amit egy-egy korszakban nyelvként tartunk számon.
A 20. század második felében a nyelv tudományos értelmezésében az a nézet uralkodott el, hogy a nyelv olyan különös kulturális eszköztár volna, amelyet jelek rendszereként használnak az emberek. Voltaképpen nemcsak a köznapi életvalóság megértetési helyzeteiben, hanem a tudományban, a jogi gyakorlatban vagy a költészetben is. A strukturalista irányultságú szemiotikák ezért az irodalmat is úgy határozták meg, mint ahol a nyelv jelszerű viselkedésének egyik sajátos változata valósul meg. „A közleményre mint olyanra való »beállás« – írja erről Roman Jakobson – a koncentráció a közleményre magáért a közleményért, a nyelv poétikai funkciója. Ez a funkció nem tanulmányozható eredményesen anélkül, hogy a nyelv általános problémáit ne érintenénk. A nyelv alapos tanulmányozása viszont megköveteli poétikai funkciójának mélyreható elemzését.” (Linguistics and Poetics, 1960) E felfogás további változatai szerint az irodalmi műalkotás maga is jelnek tekinthető. Vagyis olyan komplex üzenettovábbító képződménynek, amely funkcionálisan hasonló szerepet tölt be ugyan, mint más – pl. a közúti közlekedésből ismert – jelek, de összehasonlíthatatlanul több és bonyolultabb információt képes továbbítani, mint akár a legkorszerűbb számítógépes rendszerek. A műalkotás innen tekintve olyan emberi lényegszerűségekre vonatkoztatható anyagi képződmény („szöveg”) volna, amely mintegy a dologra – azt helyettesítve – utaló jelként közvetít produkció és befogadás két végpontja között.
A nyelvi műalkotás nem jel
A nyelv nem puszta közlési eszköz
A nyelv(ek) összjátéka
A nyelv mint beszéd
A nyelv megelőz minket
Nyelv, idő, alkotás
Alkotás és befogadás ellentétének megszüntetése
