Klasszicizmus
Klasszicizmus
Mindez az irodalomban elsősorban a klasszicizmus nagy keretei között mozgott: a zárt formaszerkezetekben a költők az igazság szép kimondására törtek, s – megőrizvén a nagy klasszicista poétikai előírást – gyönyörködtetve akartak tanítani, pedagógiai célt is tartván fenn alkotásaik számára. A művek gondolati megkonstruálása alapvető célként funkcionált számukra, s ezért igen sok tanító költeményt is írtak (pl. Bessenyei: Az embernek próbája, Csokonai: Az estve, Az álom stb.; de ide sorolhatók – stilisztikai különbségeik ellenére is – Kazinczy vagy Berzsenyi bölcselkedő episztolái is), ugyanakkor rendkívüli gondot fordítottak műveik formai mívességére, mesterségére is. E korban zajlott le a magyar irodalom talán legnagyobb szabású formakincs-váltása: a hagyományos magyaros verselés mellé megteremtették a magyar nyelvű időmértékes verselés iskoláját (az 1770-es években a „klasszikus” triász újítása Rájnis József, Révai Miklós, Baróti Szabó Dávid, később Virág Benedek, Berzsenyi Dániel által), átvettek sok nyugat-európai formát (rímes időmértékes versek, pl. szonett – Kazinczynál a 10-es években), kidolgozták a magyar szépprózai stílus konvencióit (Kazinczy Ferenc, Kármán József stb.). Az általuk meghonosított műfajrendszer és formakincs lényegében változatlanul élt egészen a huszadik századig.
Kazinczy Ferenc: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Részlet, 1817
A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafiassággal: abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik az elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodásától, de a mások szép és hasznot neki is igérő példájoknak követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásának nem tekinti...
Jól és szépen ír, aki tüzetes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával...
A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafiassággal: abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik az elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodásától, de a mások szép és hasznot neki is igérő példájoknak követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásának nem tekinti...
Jól és szépen ír, aki tüzetes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával...
