A barokk dráma magyarországi elmélete
A barokk dráma magyarországi elmélete
A dráma elméletével a 17. századi Magyarországon három kisebb könyv foglalkozik. Ezeken kívül azonban számtalan kéziratos tanári jegyzet olvasható arról, hogyan kell tragédiát és komédiát írni, hogyan kell színre vinni drámát. A lehetőségekről azonban csak ez a három könyv árul el megbízható adatokat. Ludvig Piscator könyve 1642-ben Gyulafehérvárott, Andreas Graffé ugyanekkor Trencsénben jelent meg. A harmadik szerző Moesch Lukács, aki 1693-ban Nagyszombatban jelentette meg munkáját. Piscator még az öt felvonás mellett tör lándzsát. Ismeri a prologus és az epilogus fogalmát s pontosan meghatározza, hogy a chorusban legfeljebb huszonnégy személy szerepelhet. A dráma járulékos részének tartja a zenét, az éneket és a táncot. Graff szintén az ötfelvonásos dráma híve. Megkülönbözteti azonban a tökéletes és a tökéletlen drámát. Tökéletes a komédia, a tragédia, a tragikomédia, a komikotragédia. Tökéletlen viszont az ekloga, a szatíra és a mimus. Moesch szerint a felvonások száma lehet öt vagy három, de megengedhető ötnél több is. Moesch a három felvonásosdrámát tartja legjobbnak. Tisztázza a chorus és a közjáték dramaturgiai funkcióját, s megengedi, hogy egy-egy felvonás előtt némajátékkal a cselekmény, a történés lényegét bemutassák a nézőknek.
Az arisztotelészi hagyományoktól a legtávolabb Moesch került, hiszen a klasszikus görög elméletíró szerint a szerző eddig csak ötfelvonásos drámát írhatott, a chorus funkcióját pedig alapvetően megváltoztatta. S megismertetett egy új fogalommal, az interludiummal, azaz a közjátékkal. A kor értékesnek tartott drámájából nem hiányozhat tehát a chorus, amely ugyan a görög drámaíróknál mindig az általánosan elfogadott emberi igazság mellett foglalt állást, s leggyakrabban a szerző véleményét tükrözték, addig Moeschnél a chorus nem más, mint lírai és énekelt betét, amely a cselekmény mindennapiságát a költészet magasságába emeli. Az interludium viszont ennek pont az ellenkezője. A komoly hangvételű és lírai tekintetben is emelt drámai nyelvezetet és cselekménysort az ellentétes irányba, a bohózat felé vonja el. A drámaírói gyakorlat alapján lehet tisztázni, hogy az interludium szövege olykor alkalmazkodik a dráma cselekményéhez, a cselekmény pátoszával ellentétes irányba csap át. Máskor az interludium független a fődarab cselekményétől, s olykor még csak le sem írja a szerző ennek a szövegét, esetleg utasítja a rendezőt, hogy mit kell tennie a szereplőnek. Mai fogalmaink szerint nehéz elképzelni az interludiumnak a komoly tárgyú dráma felvonásközében a közjáték hangulatrontó hatását.
