A magyar nyelvű kódexirodalom
A magyar nyelvű kódexirodalom
A 15. század előtt nagyszámú magyar nyelvű kódexszel nemigen számolhatunk, hiszen ezek olvasói-megrendelői igényre születtek, s aki olvasni tudott, az megértette a latin szöveget is. Felolvastatni persze lehetett, Szent Margit is feketevasárnaptól nagyszombatig „mindennapon megolvastatja vala a passiót”. A 15. században azonban, főleg apácakolostorokban, elvált az írni-olvasni tudás a latin tudománytól, s a lelki táplálékra vágyó apácák ekkor hitbéli vezetőiktől, a szerzetesektől várták a magyar nyelvű olvasnivalót. A szerzetesek rendszeres fordítói munkába kezdtek, a másolásban, terjesztésben az apácák maguk is részt vettek. Ha a könyvpusztulás említett méreteit tekintetbe vesszük, a mintegy 50 fennmaradt magyar nyelvű kódex jelzi a munka intenzitását. Az apácák és a férfikolostorokban lakó laikus testvérek igényei egyúttal megszabták e fordításirodalom jellegét is. Kizárólag vallásos szövegek ezek: imádságok, elmélkedések, legendák és példák. Miért rosszak az ekkor fordított versek? Azért, mert a formára érzéketlen alkalmi fordítók nem verset, hanem elsősorban imádságot láttak bennük. A középkori irodalom e népnyelvi utóvirágzása a latin nyelvű humanizmussal és a könyvnyomtatás terjedésével egyidőben következett be nálunk, a szövegek latin forrása sokszor már nyomtatott könyv volt. A korszak nagy nyeresége az anyanyelvű írásbeliség kiszélesedése, az írott magyar nyelv természetessé válása volt. A két legeredményesebb másolóközpont a margitszigeti domonkos apácakolostor és az óbudai klarisszák kolostora volt, ők egymás között is cserélgették kódexeiket. Egy-egy kolostorban persze csak egy-két írástudó apácával számolhatunk.
A nyelvemlékek rendszeres gyűjtése – Toldy Ferenc (1805–1875) energikus közreműködésével – a múlt század közepén kezdődött el. A kódexeket általában ő maga nevezte el, hol felfedezőjükről, hol őrzési helyükről, máskor a tulajdonosról, vagy egyszerűen arról, akit nagyon meg akart tisztelni (pl. a Nádor-kódexszel József nádort).
