A romantikától a szimbolizmus felé
A romantikától a szimbolizmus felé
Külön színt képeztek a korszak lírájában a szentimentális hangulatversek művelői, a későromantikus élmények költői. Számos darabja nyomán közéjük sorolható Endrődi Sándor (1850–1920), csakúgy mint Ábrányi Emil (1851–1920). Az utóbbi a századforduló egyik legnépszerűbb lírikusa volt, noha verseinek pátosza erősen retorikusnak mondható, s szárnyaló érzelmeit-eszményeit nemritkán sablonos fordulatokkal fogalmazta meg. Kitűnően fordította Byront, Rostand-t, Ibsent. Jelentős fórumot (A Hét) teremtett továbbá megújuló irodalmunk számára Kiss József (1843–1921), aki indulásakor Arany Jánost követő balladáival ért el sikereket, ilyen például a Rab asszony, későbbi művein pedig a szecesszió és a szimbolizmus hatása is tapasztalható.
Méginkább e két, egymással sok mindenben rokon művészi törekvés, a szecesszió és a szimbolizmus vonzáskörében alakul Czóbel Minka (1855 –1947) életműve, mely kezdetben szintén a népnemzeti stílustól indul. Nála is jól megfigyelhető a modern individualitás jellegzetes útkeresése: minden eredeti harmóniából kivetvén kutatja új identitását, a léthez tartozás új dimenzióit. Előbb a kereszténységet, a buddhizmust és az antik görög vallás természetkultuszát szembesíti és ötvözi, hogy fellelhesse misztikus lényegüket. Hol az eksztázis indulata, hol a nirvánaszerű megnyugvás felől próbál önmagára, léte rendeltetésére találni. Majd mindebből a „vágytalan boldogság” szemlélődő állapota fejlődik ki. Alapjául szolgálván az esztéta modernség (a világ költői-művészi áthatása) szecessziós dekorativitású megformálásának.
Reviczky Gyula (1855–1889) már pályája kezdetén az általa nagyra becsült Arany János irodalmi ellenzékeként lépett fel. Világképének meghatározó eleme a „humorfilozófia”, mely a humort nem komikumként, hanem – Jean Paul, F. T. Vischer és mások nyomán – az igazság viszonylagosságának belátásával, a megértő részvéttel, szeretettel, a sztoikus jósággal és mindezek szintézisével határozza meg. Esztétikai, kritikai írásaiban e szempont mindvégig uralkodó marad, kiegészítve számos, Schopenhauertől tanult nézettel. Drámai és epikai műfajokkal is kísérletezik: az Apai örökség (1884) c. regénye az orosz irodalmon iskolázva teremti meg a dezillúziós életérzés egyik fontos művét, benne az önmagát feleslegesnek tartó, illúzióvesztett hős önéletrajzi ihletésű sorsával. Líráját az impresszionisztikus elemekkel átszőtt elégikus hangnem éppúgy jellemzi, mint az irónia és a lázadás pátosza (Magamról, A filiszterekhez). Jézus-verseiben áhítatos és bensőséges sorokban rajzolja meg emberképének forrását és ősmintáját: az isteni mivoltában is szenvedő és megbocsátó Megváltó alakját (Jézus Pilátus előtt, I.N.R.I.). Híres szavalati darabja, a Pán halála, két világ, az antik természetkultusz és a keresztényi transzcedencia-igézet fordulójának szimbolista képekkel mitikussá formált látomását bontja ki. Szerelmi költészetében a dalforma uralkodik: a romantikusan elvágyódó melankóliát érzékletes zeneiséggel, nyelvi-verstani gazdagsággal társítja például ciklusaiban (Első szerelem, Emma, Perdita). Életművéből különösen ez a kifinomultan dallamos-érzelmes dikció hatott később Juhász Gyula, Tóth Árpád és az induló Ady Endre lírájára.
