582. CSICSÓNÉ MEGHALT
582. CSICSÓNÉ MEGHALT
Csicsónénak hívta mindenki, pedig a becsületes neve Bereczkiné volt a szegénynek. Halálának híre igen meg fogja illetni a vihogni szerető cselédleányokat, suszterinasokat s az ostromba henteslegényeket. Szegény Csicsóné, az ő életére ezeknek a hitvány, bárgyú teremtményeknek nagy szüksége volt. A sors ugyanis mindenféle emberek számára rendelt kinevetnivaló félszeg emberalakot. Ezeknek a bárgyúaknak is, a legprimitívebben bárgyú embereknek Csicsónét rendelte. Nem nevetség: ez a Csicsóné egy nagyon-nagyon tragikus lény volt. Meleg, nagyszívű íróemberek sok szerettel tudnának róla írni. Az volt a szerencsétlennek az ő nagy tragikuma, hogy díszelegni, pompázni szeretett. Feltűnni a többi maga és más fajtájú előtt. Öltözködni, cifrán, nagyon öltözködni szeretett a szegény Csicsóné. Primadonnák, kóristánék színpadi, rikító rongyait, facér varrólányok rikító, ócska rokolyáit szedte össze. Neki volt olyan kalapja, melynek másfél méteres toll volt a dísze. Övé volt az a blúz is, mely a szivárványt lefőzte színgazdagságban. S ugyancsak ő viselte a krinolint, mikor már a trafikoslányok is eldobták, a harangruhaaljat. Bolond is volt szegény, mindenki tudta róla. Vén, ráncos, banyaarcát kipirosította. Három asszony tincsét a kalapja alá rakta. Hát ez volt Csicsóné, kit mi tragikus lénynek neveztünk. Annak, mert az volt. Egy nagy tragikumnak legszerencsétlenebb áldozata. Mert az ő tragikuma a legnehezebb volt. Siralmasan groteszk voltában mindenkinek gúnyját kicsalta. A többi Csicsóné boldogabb. Mert maradt még néhány ezer. Csinos pofájú leány, ki ízléssel öltözöl, de Csicsónéval gondolkozol, divatos asszonykák, kiket kielégít egy új kalap, emberek, kik emberek szeszélyeiért cselekesztek, közéleti alakok, kik csak szónokolni tudtok: minden felületesek, kicsinyeskedők s önérzetesek – sirassátok meg Csicsónét!…
Szabadság 1901. március 17.
