113. EGY HUSZÁR
113. EGY HUSZÁR
Szegény Kozma Sándor! Ő se hitte volna, hogy az a szép huszárélet úgy is végződhetik, hogy az embert csendes, békés időben is agyonpuffantják.
Olyan szép élet az a huszárélet. – Úgy gondolta azt szegény Kozma Sándor is. Az ember alá jó lovat adnak, hosszú kardot köthet, s a fehérnépnél is több a becsület.
Ámbár bakának lenni sem komisz dolog, de a huszár – az mégiscsak más.
Hát más. Annyi tény, hogy huszáréknál se a huszár számít, s a baka se sokat numerál. Egy ember a században, s ha kibukik, jön más a helyébe, mert a századnál békében is elő van írva a létszám.
Hogy véletlenül nem rendes körülmények között csorbul meg a létszám? Abban sincs semmi. Hiszen olyan kicsiny dolog egy emberélet. A hadsereg biztosítva van létszám tekintetében, s mégiscsak ez a fő.
Mikor egy huszárnak kitörik a nyaka a hadgyakorlaton, vagy egy másiknak nincs annyi esze, hogy átlássa a katonaélet boldogságát, s meggyilkolja magát, vagy egy harmadikat, mint a szegény Kozma Sándort, agyon céllövik – hát ilyenkor szép csendben elvégzik az eseteket, sőt még gyöngéd figyelemmel a szülőket is tudatják róla. Olyik pláne még olyan kitüntetésben is részesül, mint Kozma Sándor: a tisztikar is koszorút tesz a koporsójára.
Kozma Sándor tehát nagy kitüntetésben részesült.
Meglőtték, és szép temetést rendeztek számára. Bizony, bizony, csak szép is ez a huszárélet…
Valamelyik kis faluban azonban keservesen zokog egy szegény család. Egyszerű falusi emberek, akik nem tudják felfogni a tisztességet, ami szegény fiuknak kijut.
Még talán vádolnak is valakit. Talán nem megy a fejükbe, hogy ők felnevelik szép, derék legénnyé az ő gyermeköket, s a katonaságnál egyszerűen agyonpuffantják…
Ilyenek ezek a korlátolt falusi emberek…
Debreczeni Hírlap 1899. április 15.
(–d–)
