119. TISZTA VÁLASZTÁSOK
119. TISZTA VÁLASZTÁSOK
Szép, de kissé különös dolog, hogy egy alkotmányos országban örömet okoz az a hír, hogy ezután valószínűleg szabadabban nyilatkozik meg a választók lelkiismerete.
Ilyen speciális jelenségek csak nálunk lehetnek.
Ha a cs. és kir. külügyminiszter úrnak – aki elvégre, legalább a kvóta arányában, magyar miniszter is – Budapestre méltóztatik lefáradni, megjelenése egész szenzációt csinál.
Ha valamelyik külföldön bolyongó honfitársunk arról ad hírt, hogy a berlini vagy a római osztrák–magyar nagykövetségben olyan embert talált, aki magyarul is tud, általános öröm kél e széles honhazában, s talán örömünkben a kvótát is hajlandók volnánk felemelni.
Ha egy kir. herceg kedvezően nyilatkozik rólunk, ha valahol – ahol elvitázhatatlan joga van – a magyar trikolórnak is helyet adnak, ha kiderül, hogy X. főherceg nem akarta megalázni a nála tisztelegni akaró fiumei kormányzót, szóval ha valami olyan kisebb jelentőségű dolog történik, mely arányban távolról sem áll a nagy sérelmekkel, melyeknek nem volna szabad eseményeknek még látszani sem – egyszerre olyan örömre buzdul a magyar közvélemény. Lám, megbecsülnek, szeretnek bennünket! Elismerik a jogainkat! Boldog a magyar! Örömmámorban úszik az egész ország…
Éppen így vagyunk a tiszta választásokkal is. Még csak reményünk van ahhoz, hogy a bennünket egész világ előtt megszégyenítő csinált választásoknak vége lesz, s már rendszerváltozásról, új korról, megváltásról beszélünk.
Valljuk meg, hogy az ilyen jelenségek nem nagyon dicsérik a mi alkotmányos érzékünk s közjogi felfogásunk helyességét.
Hiszen ha valami megilleti a vér- és pénzadóval agyonterhelt polgárt, annyi jogát csak el kell ismerni, hogy öt évben egyszer egy nem befolyásolt szavazattal beleszóljon ő is abba a kérdésbe, mely neki és mindannyiunknak a legfontosabb életkérdés.
Halálos vétek lenne vívmánynak tekinteni a tiszta választásokra irányuló törekvést.
Az erőszakot lerázni magunkról a legtermészetesebb önmagunk iránt való kötelesség, de önmagunknak állítanók ki a szegénységi bizonyítványt, ha jogszerző vívmánynak tüntetnők fel azt, ami bennünket a legszentebb törvények szerint megillet.
Debreczen 1899. április 26.
(d)
