128. A HÉTRŐL
128. A HÉTRŐL
Érdemes úttörőnek lenni – mondta volna Bessenyei György vitéz gárdista uram, ha véletlenül életében jutott volna egy kis elismerés neki. No, de hát az elismerés mégiscsak kijutott, bár száz rövid esztendőt késett. – Micsoda kis idő száz esztendő azoknak, akik a halhatatlanság pálmájáért küzdenek!…
Mi már haladtunk sokat a Bessenyei kora óta. Nem várjuk meg nagyjaink halálát. Példa volt rá szegény Reviczky Gyula. Mikor a tüdeje félig elrothadt, felfedezték benne a nagy költőt, még pénzt is adtak neki, hogy utolsó napjaiban gond nélkül ábrándozhasson azon nagy és szép gondolat felett – hogy mégiscsak felséges dolog magyar írónak lenni!
A nyíregyházai Bessenyei-ünnep fényesen sikerült.
Debrecenből voltak künn vagy ötvenen, s – csodálatos dolog – mind jó egészségben tértek vissza.
Mert hát az ünnepélynek volt egy kis bibije. A vendégeknek ígértek szállásról és étkezésről való gondoskodást, persze egyik sem volt meg. Hálni egyáltalában nem háltak, enni – enni pedig csak bibliai módra lehetett. Úgy emlékszem, hogy a Bibliában van arról szó, hogy ötezer ember, nem is tudom, milyen kevés halból és kenyérből jóllakott. Debreceni embernek pedig nagyon fontos a gyomra. Mi hozzászoktunk a Milöckerék jó konyhájához, s igéből, de még halból sem tudunk jóllakni.
Úgy halljuk különben, hogy maguk a Bécsből lejött gárdisták is csak a vendéglő söntésében jutottak vacsorai helyhez. No, hát legalább maguk is látták, hogy a gárdistát csak halála után becsülik meg.
A hét legnagyobb eseménye: a színiszezon vége.
Áldozócsütörtökön volt az utolsó, a búcsúelőadás.
Hejh! milyen búcsúelőadásokat láttam én már.
Mikor egy-egy szezon végén Krecsányi Temesvártól búcsúzott, micsoda ovációknak volt tanúja a temesvári színház. Még a vonathoz is ezernyi ember szokta kikísérni az útrakelő truppot. Az igaz, hogy Krecsányi a szeretetet megérdemli. Viszont az is igaz, hogy Komjáthy János nem érdemli meg.
A búcsúelőadáson ő is játszott. De tapsot nemigen kapott. Csak az állóhelyre beállított klakk s egypár jelenlevő színügyi bizottsági tag tapsoltak neki. Ezeknek pedig ez kötelességük.
A társulat tagjainak egy részét sajnáljuk. Sok életet, színt és poézist vittek el Debrecenből. Vittek azonban még egyebet is. Fáy Flóra elvitte egypár „aranyifjú” szívét, Szabó Irma egy nemzeti színű szalagos babérkoszorút. Halmy Margit a férjét, Kállay Lujza pedig a világ legszebb két szemét. Ritkán lehetett annyi szomorú arcot látni, mint színészeink távozása napján. Hja, a titkos imádók száma légió!
A közvilágítás ügye napról napra jobban foglalkoztatja Debrecent. Ördöge van annak, aki tisztán lát ebben a kérdésben. A lapok is ezer hangon írnak róla, az „intéző körök” sem tudják, mit tegyenek. Szóval lehetetlen volna ezt a rossz viccet meg nem csinálni: A közvilágítás ügyét sötétség borítja.
Az augsburgi társulat különben erősen drukkolhat; fűt-fát ígér. Még toronyórát is. Azaz világító toronyórát. Debrecen 5311 lumpja nevében mondom: ez nagyon üdvös volna.
Bethlen-ünnepélyt rendez a főiskola ifjúsága. Van nagy lótás-futás, táviratozás, védnökkérés, ódaírás s óriási szereplési viszketegség. Naponta 3–4 tudósítást hoznak a helybeli lapokhoz, melyben mindig az a fontos, hogy X. vagy Y. úr roppantul „fáradozik az eszme érdekében”.
Hát hiába, ifjaink is tanulnak a jó példából. Haladunk a korral, s a fő dolog mindig és mindenütt szerepelni.
A politikai turfon érdekes verseny van. A klerikális úrlovasok futtatnak. Megint a liberalizmus fáj nekik, meg az is, hogy a szószéken nem lesz szabad politizálni a hecckáplánocskáknak. A verseny elég érdekes volt, de a klerikálisoknak nem sikerült a lófej-előnyt behozni. Egyelőre ismét várakozó álláspontot kell elfoglalniok a hitbuzgó uraknak. Várják meg, míg Lueger beváltja ígéretét – s „bemasírozik”!…
A nyárban tartunk már. Tizenötödikén már orfeumunk lesz, s megkezdődnek nemsokára a fürdőzések is.
Csodálatos dolog, milyen erős kapcsolat van a fürdőzések és az orfeumok között! A láncszemeket a szalmaözvegy férjek képviselik. Márk Endrének (sajnos ezt a nevet mindnyájan ismerjük) hivatalos lapja lesz. – Megvette a Debreczeni Ellenőrt, s „kormánytól és pártoktól független” lapot szándékozik belőle csinálni. Hogy mondja az orfeumi refrén? Kenn dósz!…
Megint egy rossz viccet mondok, s így méltóan zárom be a hét krónikáját. Debrecenben éppen az a baj, hogy sok a lap(p), kevés a fóka.
Ez azonban mellékes. A fő dolog az, hogy amit csúszva-mászva el nem ért valaki, érje el a sajtó segélyével.
Többet lappal, mint – kalappal!…
Debreczen 1899. május 13.
Dyb.
