148. AZ ÉV DELÉN
148. AZ ÉV DELÉN
Ma dél volt. A nyár leghosszabb napja. Nem hiszem, hogy valaki észrevette volna. Melegnek ugyan nagyon meleg volt, most pedig, mikor ezek a sorok hosszú, keskeny, fehér papírra dőlnek, felhők tolulnak, zivatar készül.
A lelkem kiszáll a nagy, egymásra rakott házak fojtó levegőjéből. Ott van, ott pihen meg, hol a sárgulni kezdő kalásztenger megremeg a zivatart jósló szél erős fúvalmától.
Milyen erősítő, milyen szabad ott a levegő. Csend, mélységes csend mindenütt, mintha az a tenger élet rettegve várná az arató kaszát: a halált.
Dél van, a nyár leghosszabb napja. Nemsokára megcsendül a kasza, kezdődik az aratás.
Azután tarló marad a kalásztenger helyén, s átroskad a nyár a letarolt, szomorú őszbe.
De még most nyár van. Azok a sötét felhők ott az égen nyári felhők; az a zápor, mely minden pillanatban leszakadással fenyeget, nyári zápor, mely megtisztítja a levegőt, s lehűti a rekkenő hőséget.
De aki erősen bízik a nyárban, gondoljon az aratásra az év delén, a nyár leghosszabb napján…
A dél a tető. A dél az élet teljessége, utána már csak lejtő, hanyatlás jön…
És nincs a világon emberibb érzés, mint halálra gondolni az élet teljességében, s látni a pusztulást, mikor a természet hatalmas órája délt mutat…
Debreczen 1899. június 21.
-d-.
