178. III. RICHÁRD
178. III. RICHÁRD
Kissé mucsai dolog volna prelegálni Shakespeare-ről, vagy felfrissíteni azt a régi mondást, mely a Shakespeare-darabok kénytelen színrehozataláról szól. Olyanformán vagyunk – tagadhatatlanul – a Shakespeare-darabokkal, hogy jó előre el kell határoznunk magunkat: ma élvezni fogunk. De még ez a vékony kvalifikáció is csak kevesünké. A nagyközönség, elsősorban pedig a debreceni közönség – a leghatározottabban merem állítani – egész szépen megélne Shakespeare nélkül is. Bisson et Comp. urakkal vagy mondjuk az Egyiptom gyöngyével. És tessék előszedni az egész Shakespeare-repertoárt, én nem hiszem, hogy valamennyire is számbavehető eredményt szerezne a mi közönségünknél. Nem, mert talán a mi színészeink nem volnának képesek Shakespeare-t elfogadhatóan interpretálni; de egyszerűen azért, mert a debreceni színházi közönség kilenctized része a brit óriásnak még csak intencióival sincs tisztában, nem szólva a századvégi ízlésről, mely még a legintelligensebb elmék előtt is mulatóhellyé alacsonyította le a színpadot. Nem zengek dicshimnuszt sem Komjáthynak, aki elszánta magát egy deficites napra, sem Barthának, ki nemes ambícióval tette stúdiumává Shakespeare egyik legnehezebben ábrázolható alakját: a perszonifikált gazságot. Merész, de nemes intenciójú kísérletük magában hordja az elismerést, melyet – függetlenül az előadás sikerétől – szívesen adunk meg nekik.
A Bartha István Richárdja nem volt tökéletes alakítás, de minden vonása elárulta az öntudatosan alakító színészt. A szerep nem a Bartha egyéniségének való. III. Richárdban a gazság minden neme koncentrálva van. Egy kaméleon-gazember az, kinek ezerszínűségét megrajzolni csak ezer vonással, ezer árnyalattal lehet. Ennek pedig mindjárt akadálya a Bartha hangja, mely nem elég hajlékony, főképpen pedig nem volt az a hazug szeretet olvadékony, kígyó szavainál. Néha teljesen háttérbe szorult a drámát irányító alak, holott rémítő intrikáival és gaztetteivel folyton szemünk előtt kellett volna állnia. A darab vége felé pedig, mikor meg kellett volna küzdenie a felidézett árnyakkal, mikor nyomorult lelkének iszonyú erőfeszítésével küzd a vég ellen, erőtlenné, bágyadttá vált. Általában azonban érdemes és sokat ígérő alakítás volt a Bartháé, s az aratott tapsokból kitartást és erőt meríthet a jövőre.
A többi szereplők közül Komjáthy érdemel elsősorban említést. Nyílt színen tapsot aratott.
Nyílt színen aratott tapsot két ízben is F. Lányi Irma, ki intelligens színésznőnek látszik, s nem deklamál oly kétségbeejtően, mint a legtöbb vidéki hősnő.
Komjáthyné, Halmy Margit, Szacsvay, Tanay, Sziklai és Fenyéri voltak még azok, kik a jámbus-tengerbe fulladt környezetből megmenekültek.
A rendezés jó volt, de a díszletek kritikán aluliak. A tagadhatatlanul értékes előadás új díszleteket érdemelt volna.
Debreczen 1899. október 16.
a. e.
