181. HALADÁS
181. HALADÁS
Megszoktuk már a napi eseményeket pillanatnyi érdekességűeknek tekinteni.
Minél perverzebb, minél szokatlanabb, annál jobban hat egy-egy úgynevezett „szenzáció” az idegeinkre. Törvény, ok, összefüggés után azonban nem kutatunk. Vagy betegek, vagy restek vagyunk ahhoz, de a legvalószínűbb az, hogy már kezdünk felejteni gondolkozni.
Ahogy van, úgy van. Szinte dogmává lett a nemtörődömség, ahol az egy kis gondolkozással is járna. Az ördög szerezzen magának hiábavaló gondot: van úgyis elég bajunk, miért vállalkozzunk szalmacséplésre. Íme: a modern ember filozófiája. Közöny minden iránt, ami kényelmes agyvelőinknek témát ad, de a konyhára nem hoz egy fillért sem.
Pedig a napi események, főképpen a legújabbak fölött ilyen könnyen elsiklani nem szabad.
Ezek az események a modern felületesség szemében jelentéktelenek, valóságban pedig egy megdöbbentő tanulság hordozói. Azt igazolják, hogy a mi haladásunk szemfényvesztés, s a közöny és a megalkuvás feltartózhatatlanul dönt vissza bennünket a már rég elhagyottnak vélt sötétségbe.
Pár példával szolgálunk csak. Terünk sincs többre.
Néhány nappal ezelőtt vérlázító eset történt Debrecenben. Nem egyetlen. Hasonlókat olvashattunk több vidéki és fővárosi lapban. Börtönbe dobják a magyar embert, mert annyiszor elnyomott, drága anyanyelvén egy szót mert szólani.
Még néhány évvel ezelőtt felzúdult volna az egész magyar közvélemény a katonai önkény ilyen páratlan brutalitásaira. S most? Ki törődik vele? Egypár lelkes skribler ember; az ő szavukra pedig nem nagyon figyelnek. – Zorsich kapitány úr nyugodtan szivarozhat és börtönözhet. A magyar kormány most avval van elfoglalva, hogy az ő fizetéseiket felemelje.
Kolozs megye is szolgált egy kis szenzációval. A nemes vármegye egyszerűen kimondta, hogy csak a megyében született és működött férfiakat küld fel ezután a parlamentbe.
Gyönyörű kritika a népképviselet alkotmánya fölött. És gyönyörű haladás is. Küldjön ezután – mint régen – a vármegye „követ”-eket. Hisz úgysem mutatkoztunk érdemeseknek az igazi parlamentarizmus áldásaira.
Varga Ottót megintik, mert „színezi” az előadásait, mert kimondja az igazságot, hogy a legtöbb Habsburg zsarnok volt… Még nem is olyan régen Verhovay meg merte írni kritikáját a kassai király-tósztra. Azért nem ítélték ám el felségsértésért… Máskor volt az, akkor még volt közvélemény is.
Gyulai Pált sem a hazafiatlansága buktatta meg. Csak az érvényesülni nem tudásért dühöngő, kicsinyes ambíció… De mit jelent az a terv, hogy a legelső magyar irodalmi társulat elnökévé egy gr. Apponyi Albertet akarnak megválasztani?… Ez egy gyönyörű szegénységi bizonyítvány, elismerése annak, hogy mielőttünk elég érdem, ha valaki grófi ágyból születik. Mert nagy politikus, nagy szónok lehet Apponyi Albert, de az irodalomban annyi érdeme sincs, mint az utolsó mucsai fűzfapoétának.
De hát gróf…
Itt aztán már teljes a retrográd irány.
A Széll Kálmán kormányzása még nagyobb tápot ad a „kiváltságos” szamárkodásoknak. A korrupt Tisza-rendszertől legfeljebb abban különbözik, hogy konzervatívabb. Nem nemesít meg minden összeszedelőzködött strébert, de buzgólkodik a „régi kiváltságosak” megerősödésén… Így csinálják nálunk az egységes, erős magyar társadalmat…
…Olykor még mi is kísértetbe esünk. Pedig mi szeretjük magunkról hinni, hogy felülemelkedtünk a címkóros, predikátumos, előkelősködő tömegen.
Mikor olvassuk, hogy a sárosi „dzsentri” főispánjául különb „urat” akar; látjuk, hogy Széll Kálmán milyen jó lábon él az eddig petúroskodó, hitbizományos mágnás urakkal; mikor lépten-nyomon találkozunk figurákkal, kik tüntetnek előkelőségükkel, mert apjuk vagy nagyapjuk elég gyönge volt talmi nemességet szerezni nehéz verejtékkel, szorgalmas munkával szerzett vagyonkájához – mondom: még mi is megtántorodunk.
Vajon nem jobb volna-e az árral haladnunk? Előszedni a lomtárba helyezett predikátumokat, s ne[m] csinálni obstrukciót ennek a rákhaladásnak, hanem hízelegni, stréberkedni s mindamellett előkelősködni a hatalom egypár darab koncáért… Így haladunk mi, kérem szépen!…
Debreczen 1899. október 21.
Ady Endre
