202. DICSÉRNEK BENNÜNKET
202. DICSÉRNEK BENNÜNKET
Na, csak felvitte az Isten a dolgunkat!… Ha nagyrabecsült székesfővárosunk ősidők óta elkaparint is mindent előlünk, egy megmaradt: az erkölcs. Ennek mi vagyunk a hivatásos őrei. A főváros nyugodtan dorbézolhat, az erényt megóvják a vidéki eunuchok.
És bókolnak is nekünk. Hogy így, hogy úgy; a vidék az az egészséges, romlatlan vidék – zengik kórusban odafent.
Mi pedig először szörnyen boldogok vagyunk. A második dicséret már hidegen hagy. Most pedig már kezd egy kissé zsenírozni bennünket a dolog…
– Ördögbe is! Csakugyan ilyen ostobául erényesek lennénk?…
Mert hát egy kissé még mindig ugrathatók vagyunk, de már nem a régi naivak. Egy kissé gondolkozunk is. Különös. A pesti lapok vezércikkben az erkölcsös vidéket dicsérik, színházrovatukban az Osztrigás Miciknek csinálnak reklámot.
Mintha nem egészen tiszta bort ürítnének ránk ezek a cikkíró urak?!… Ezeknek vagy nincs más témájuk, vagy tán az erényt dörgő cikkekkel akarnak még nagyobb érdeklődést kelteni a kollegáktól fordított vagy írt, úgynevezett erkölcstelen darabok iránt…
…Én legalább így vélekedem. Nem hiszek a mi erényeinket dicsérő fővárosi vélemények őszinteségében, de nem hiszek a mi állítólagos erényeinkben sem.
Nem vagyunk mi jobbak egy szikrányit sem Pestnél. Ez az igazság, bár nagyon kevesen merjük bevallani.
Ha csak a gyermekeinket nem, minket már alig lehet rákapatni a Shakespeare-remekekre vagy leszoktatni azokról a szemtelenül kedves, pajkos operettekről.
Vagyunk talán elegen, kik áhítoztunk valaha komoly, nehéz eledelekre is, de rémítően elromlott a gyomrunk… Problémák és problémák… Ki az ördögnek kell a probléma? Egy problémát felvetni nem nagy dolog. Egész társadalmunk ezernyi bibijével egy nagy probléma. Nem kell nekünk probléma-kereső drámaíró. Olyan álljon elő, aki merészen mutatja meg a probléma megoldását is!… Ilyen pedig nem akad. S így növeltük mi, a kevesek is azok számát, akik az élet ezernyi baja után mulatni és feledni akarnak a színházban.
Tisztelettel ismételem tehát: nem érdemeljük mi azt a sok dicséretet. Jobbak mi sem vagyunk a Deákné vásznánál… És nem is mi fogjuk ám a romba dőlt erkölcsöt felépíteni, hanem egy, a miénknél tisztább és erősebb alapon épült, új társadalom.
Ne bántsuk hát a vén gyermekeket. Neveljük helyesen a fiatal gyermekeket. Kezdjük az iskolán, ne pedig a színházon… Főképpen pedig ne várják tőlünk a purifikációt. Nekünk elég gondot ad a megélhetés. Övék – odafent – a hatalom és a dicsőség, talán a kötelességből is nagyobb adag esik rájuk…
…Mindez pedig nem vonatkozik a nagyváradi színügyi bizottság ismert határozatára, mely helyes is, üdvös is, legfeljebb eredményéhez és sikeréhez fér töméntelen sok kétség!…
Szabadság 1900. január 28.
ae.
