393. EGY CSÓK
393. EGY CSÓK
Nem a szentimentális emberek fajához tartozom. Nagyon hatott reám a norvég félisten kietlen, fagyasztó lelke, mely nevetséges botorságnak tartja a szánakozás érzését. Nem valami krisztusi tanítás, az bizonyos, de a kor igazságaihoz tartozik.
És ma láttam két toprongyos, szürke, idegen embert összecsókolózni. Siettem messze tőlük, mert valami nagyon szégyenletes történt volna velem. Alighanem elkönnyezem magamat.
Másutt írunk a dologról bőven. Egy kis jámbor zsidó gyereknek vére futott egyszer a fejébe, bosszút akart állani, s nagyot vétkezett. Tizenöt hónapi börtönt szabtak rá, s egy őr át is vette mindjárt.
Azok közül való a szerencsétlen, kikről mindjárt sejtjük, hogy nem vétkes szívűek, csak vak esetleg sodorta bűnbe őket.
Az apja pedig odament mellé. Becsületes arcú szegény kis ember. Nézte, nézte az ő rabfiát. Látszott az arca vonaglásán, hogy erős akar maradni. Benyúlt a fiú zsebébe. Kopott noteszkét, törthegyű ceruzát magához szedegetett. Azután megcsókolták egymást. Két felzokogó hangot hallottam még. Akkor már messze voltam tőlük.
Hát ez a csók hatott meg ma engem. Az a porkoláb egy becsületes lelkű, jámbor, bunyik fiúcskát szállított a börtönbe, aki még zokogva csókolja meg az ő szegény, öreg apját, akinek fáj, nagyon fáj becsületes gyermekszíve.
És nekem úgy tetszett, hogy ez a kis gyermekember evvel a csókkal meghalt. Nem ő jön ki világosságra, hanem majd egy másik. Kibocsátott rab, aki kötött egy néhány tanulságos cimboraságot, akinek sokszor fog már fejébe futni a vére, aki előtt gyűlöletes nagy törvényszék lesz e társadalom, csupa elnök, esküdt, bíró, ügyész és porkoláb…
Szabadság 1901. április 18.
ae.
