93. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
93. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(Mi számít Magyarországon?) Bolond az értékelés ebben az inkább Attila, mint Árpád országában, ahol olykor-sokszor valaki a jólszületésével nagyot cselekedett, s ahol sokan-többen tanulságos, nagy élet árán sem nyerhetnek egy kis fontosságot. Gyönyörű életek, figurák, alakok, tanulságok múlnak el Magyarországon, s a napisajtó, e minden mai társadalom mementója, nálunk nem emlékezik, s nem emlékeztet. Életek, melyek megformálódásukban, sőt hatásukban is küzdelmesebbek, kuriózusabbak, szentebbek, mint bármelyek bárhol, legjobb esetben néhány lexikonsort kapnak. Ahol a maga-kegyelméből való élet számít valamit, ott olyan érték egy küzdelmes, szép élet, hogy vetélkedve rajzolják meg betűben megilletődött krónikások. Nálunk laphasábokat kaphat egy nyolcéves, difteritiszes mágnáskölyök állapota, de nem számít egy nagyon emberi élet utolsó pontja sem. S ez nem az élet megbecsülése nálunk, mert a bevégzett élet zsoltára is: az élet javallása és szerelme. De mi ma még nem tudunk adni meglátást, koszorút és példaadó síri szót annak, aki nem eseményesen született, s nem születéssel örökölt néven halt meg, de egyszerűen, szépen-gyötrelmesen, nagyon, csak – élt.
II.
(A Bonnot-k igazsága) Nem, tisztelt hazai, alkalmi bölcseink, önök hiába sietnek a sugallott, honi reflexióval. Franciaország nem fog belehalni a Bonnot-kba, mint ahogy az ő saját, valamikori Rózsa Sándoraiba sem pusztulhatott bele. A Bonnot-k éppen olyan termettjei Szent Lajos országának, mint minden leghíresebbek sok száz év óta. A fajta, a múlt, az igazságos ütemű kultúra egyforma gyermekei ők, s a korzikai rabló, Rousseau és Bonnot egytejű valakik. Előretörésnek, változtatásnak emberei ők, akikből az emberi haladás majdan okvetlenül s uniformizálás nélkül egyenlő, nemes törekvőket, javítókat fog csinálni.
III.
(A Kohn-episzkopuszok sorsa) A legbecsületesebb ravaszsággal megkeresztelődnek[,] az adeptusok, renegátok szorgalmával és dühével célt érnek. Apátok lesznek, püspökök, érsekek, akik tűrik egyházmegyéikben a rituális vérvádat is, rálicitálnak a legkeresztényebb püspökre. De nyugtalanok, ideáik vannak, kiüt belőlük az a törő vér, amelyet szívesen, okosan, szépen elárultak egy darabig. S akkor rájuk zuhan a vád, újra és újra, hogy magukkal hozták vérük, fajtájuk bomlasztó kedvét, anarchiáját. Fejér Lipót professzor úrnak egyszer – kivételesen jezsuita állásponton – azt magyaráztam, hogy a kultúrzsidó, még ha belehal is, nem tud slemil lenni. Szándéka, akarata, sőt élete ellenére okos, haladó, magának és másnak hasznos lesz, s ha van slemil zsidó, azt kiállításba vagy a zsidó-idealizmus ravaszkodó históriakönyveibe kell elhelyezni.
IV.
(Szegény Janovics Jenő) Az én hitem, mely régi: egy pár évtizedig nem lehet kultúr-Magyarországot csinálni, csináljunk hát Budapest-országot. Ha egy szép, nagy, magyar Budapest volna, sok-sok enyhülésünk is volna a mai, ma még menthetetlen Magyarországért. És szegény Janovics Jenő Kolozsvárról, elhitte azt, amit mi innen is csak gyáván, reménykedve hirdettünk. Jött ide butaságos, klasszikus, mágnásos, magyar parlagon kierőszakolt, kibuzgólkodott, fölséges magyar eredményeivel. Az ember azt se tudja hirtelenében, hogy Janovics-e a hibás, aki becsapódott, avagy mi, akik Budapest-országban bízva, Janovicsot becsaptuk?
Világ 1912. május 7.
Ady Endre
