96. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
96. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(Bouchayer úrék parlamentje) Bouchayer úr, az én párizsi borbélyom, régi jóemberem, tavaly egyszer magából kikelve tartott elém egy újságlapot, hogy olvassam. Olvastam, s megtudtam belőle, hogy Nancy egyik külvárosában a tavalyi képviselőválasztáson leszavazott valaki, akiről most kiderült, hogy nem francia állampolgár. Egy szorgalmas kereskedő, aki gyermekkora óta Franciaországban él és dolgozik, csak franciául beszél, ám feledékenységből és törvény szerint ő ma is belga, német vagy nem tudom mi.
– Hát most képzelje el, monsieur, hogy ez az úr szavazzon meg milliárdokat, s küldje Franciaország hős csapatait Marokkóba.
Fogadjunk, hogy kevés magyar ember értette volna meg az én derék Bouchayer-m nemes dühét és méltatlankodását. Pedig nagyon egyszerű: Franciaország ura a francia parlament, s minden francia polgár választó, és egyenes jogutódja XIV. Lajosnak: az Állam. Elgondolkozom sokszor, és keserűen elmosolyodom, amikor a mai magyar parlament legúribb védői ordítják, hogy a parlamentarizmus nekünk minden kincsünk, s minden áron megtartandó. Tehát a mi mai magyar parlamentünk ez, a mi mai parlamentarizmusunk, ez a külsőséges, hatalmatlan, úri semmi, millióknak és millióknak közönyös játék. Franciaország imádkozzék, hogy sokáig legyen – mint aggódó doktorok régen jajgatják – beteg a parlamentarizmus, mert ma még nagyszerűbb államerőt gondolni se tudunk a Bouchayer úrék parlamentjénél.
III.
(Szegény Kaas Ivor) Kaas Ivor bárót olyan kitüntetés érte, ami csak igazán nemes, poétaszerű, rendkívüli embereknek szokott kijárni. Tudniillik halála után engedik teljesülni olyan vágyát, ami életében a megbékülés, elégültség illatos örömével fogta volna körül a szívét. Milyen kínosan büszkeséges, nagy vágy a volt az ő dán katona-báróságának magyar bárói elismertetése – a családja számára. Nem volt közönséges ember, s meg kellett előbb halnia, hogy nagy vágya teljesült, s én mégis olyan nagyon sajnálom az ilyeténképpen dicsőségességig jutott, szegény, halott Kaas Ivort.
IV.
(Budapest nagyvárosi tandíja) Ezt a mi szegény Budapestünket igazság szerint kevesebbet kellene szidnunk, és sokkal-sokkal jobban és többször sajnálnunk. Sajnálnunk természetesen és legelőször azért a páratlanul és példátlanul drága tandíjért, amit az ő nagyvárosiságáért fizet. Hiszen ha mulatságos is, de nem könnyekig megrendítő, hogy példának okáért Budapest akkor és úgy veszi észre, hogy ő nagyváros, mikor a villamosai egy napon több embert gázolnak halálra, mint amennyi éveken[!] hal meg egy-egy faluban természetes halállal. De van még egy mulatságosabb, még megrendítőbb s most szezonosan aktuális példánk, mely Budapestnek a természethez való tragikomikus viszonyát illusztrálja. Frissen, hirtelen, gyönyörű, szabad, szűz helyeken terpeszkedett el az ifjú nagyváros az ő falusias népeivel. Annyira a természetből jött, s annyira abba fészkelődött, hogy eszébe se juthatott a gondoskodás olyan időkről, amikor a levegőért, a természetért a szomszédba kell menni. És ezúttal is úgy járt, mint mindig: mire nagyváros lett, szabad levegőre, térre, zöldre szomjazó, kiirtották belőle és körüle majdnem egészen a természetet. Soha drágább nagyvárosi tandíjat még nem fizetett város, mint Budapest, s már igazán megérdemelné, hogy legalább csakugyan – nagyváros legyen.
Világ 1912. május 16.
Ady Endre
