270. ŐK NEM BÁNJÁK
270. ŐK NEM BÁNJÁK
A Nagyváradi Napló cikket írt a múltkoriban. A cikk ébresztő, intő szózat akart lenni. Láttuk azt a pokoli nyugalmat, amivel a nagyváradi szabadelvű párt vezetősége szemléli a függetlenségiek akcióját, s láttuk szövetkezni Tisza Kálmán ellen a legszélsőbb radikalizmust a helyi klerikálisok nem éppen kicsi, de eddig hallgatag csoportjával. A szabadelvű párt elnöke s legagilisabb tagja: Hlatky Endre és Várady Zsigmond dr. a saját kerületeiket járták. Az ellenzék kortesfogásai, jelöltjének kiváló egyénisége, a már érintett szövetkezés a legnagyobb aggodalommal töltöttek s tölthettek el mindenkit. Nem attól féltünk, hogy nagyon megfogyatkozhatott a Tisza hatalmas tábora, hanem attól igenis, hogy ez a hatalmas tábor közönyös nézőközönség lesz. Volt hatása az ébresztő szónak. Hogy a budapesti és vidéki sajtó antiliberális része ujjongva vonta le belőle Tisza Kálmán bukását – az nagy szerencsétlenség nem volt. Mi lehetőségről beszéltünk, s célunkat elértük. A hatalmas táborban ma már lélek van. Ezek után jóval megérkezik a hivatalos cáfolat. Mikor már cáfolni annyi ok sem volt, mint előbb. Helyes. Ne higgye senki ebben az országban, hogy itt Tisza Kálmán kisebbségben maradhat. Fölment a budapesti lapok számára a félhivatalos cáfolat is. Melyik közölte le Széll úr lapjai közül? A bukás lehetőségét készpénznek vette mindegyik. A megnyugtató válasz pedig – úgy látszik – nem volt rájuk megnyugtató. Le kellett jegyeznünk ide ezt a kis dolgot. Újabb bizonyítója, hogy – ami lehetetlenség immár – ha elbuknék Tisza Kálmán, a magyar szabadelvű párt megalkotója, éppenséggel nem zokogna a mai „szabadelvű” párt vezetője s fullajtár serege.
Nagyváradi Napló 1901. szeptember 29.
