105. A FALÁS RENDJE
105. A FALÁS RENDJE
Egy régi ember, aki ma is hüledezik azon, hogy Tisza Kálmánnak meg kellett halnia, politikáról beszélgetett. Mikor már nagyon haragos és bús lett a saját szavától, elhallgatott egy kicsit, s azután dünnyögve így fejezte be:
– Még most is azt hiszem, hogy ez az egész új rend egy farsangi tréfa. A király, hála istennek, még jókedvű ember, s azt akarta, hogy mulasson már egyszer az ő kedvelt Magyarországa is. Ezért csinálta s csinálja ezt a sok tréfás kinevezést és kitüntetést. De egyszer csak, talán holnap, megszólal: no, ez csak tréfa volt ám, legyen vége.
Valaki, aki mulatott az öreg úr keserű ötletén, ezeket mondta rá:
– Téved bátyám, ez az új rend nagyon komoly rend, a világ legrégibb rendje: ez a falás rendje. Van egy úri Magyarország, amelyet el kell tartani. Muszáj, mert dolgozni úgyse tud s ha nem tartjuk el, csak nagyobb baj lesz. Harminc esztendőnél tovább csak egy része falhatott, a másik rész mérsékelten vagy sehogy. Ez a másik rész közben szaporodott mindenképpen, s falni akart mindenképpen. A világ rendje szerint nekik kellett következniök, s most ők falnak.
S egy harmadik, aki nem szólott bele a diskurzusba, még kipótolta végül ennyivel:
– Minden országban, valamirevalóban, a mienknél nagyobbakban, sokallják a képviselők számát. Nálunk az a terv, hogy fölemelik derekasan a számot, mint ahogy minden téren szaporítják az állásokat. Pedig tudjuk, hogy Magyarországon eddig is csak az eltartandók érdekében kreálódtak az állások. A jelen úri Magyarországa aggodalmasan gondoskodik a jövendő Magyarországról. Meg azután a mai falók többen vannak, mint a tegnapiak, nekik több kell.
És az egész társaság szinte megbékülten hallgatott. Nincs ma Magyarországon abnormális állapot, de természetes rend: a falás rendje.
Budapesti Napló 1908. február 27.
A.
