Fegyverzet.
Fegyverzet.
A honfoglaló magyarok fegyvereiket bronzból, nagyobbára pedig vasból készítették. Legősibb és legfontosabb fegyverük a nyíl volt, melyet ruganyos szaru-íjaik segítségével bámulatos ügyességgel kezeltek, úgy hogy a legsebesebb vágtában, színlelt hátrálásuk alkalmával nyergükben felemelkedve és visszafordulva, a legnagyobb biztonsággal vették célba az ellenfélt és oly gyorsan voltak képesek egymásután lőni, hogy az ellenséget a szó szoros értelmében nyílzáporral árasztották el. Hogy ez a nyilazás mily félelmetes lehetett, mutatja többek között az is, hogy Modena polgárai védőszentjükhöz, szent Geminiához intézett könyörgésükbe azt is belefoglalták, hogy: „Oltalmazz meg minket a magyarok nyilaitól!”* Az íj és a nyíl készítése nagy gondosságot igényelt, mert ha kivált a nyílvessző nem volt tejesen kifogástalan, akkor a lövés még a legjobb íjjas kezében is félre ment a céltól. Salamon Ferenc* szerint a nyíl és ív (íj) kellékei a következők voltak: „Tökéletes egyenes, de felül vékonyabb vessző, leginkább fenyőfából, kovácsolt vashegy, melyet pontosan kellett odailleszteni ennek vékonyabb végére vagy szalaggal vagy cérnával. Alján a nyílnak ragadozó madarak tollhegye, melyek egymás mellé sűrűn vagy fonállal, vagy valami enyvvel voltak odaillesztve, úgy hogy közös körvonaluk tojásdad legyen. A zsineg alkalmasint húr volt. Magának a nyíl kávájának, vagyis az ívnek teste vagy erős, ruganyos fából készült s belül mintegy bélelve volt ökör vagy vadkecske szaruval, vagy egészen szarulemezekből volt összeillesztve s kívül még húrok voltak ráenyvezve, hogy a ruganyosság biztosítva legyen”.
„Ab ungaroroum nos defendas iaculis.” (Muratori, Antiquitates Italiae medii aevi. I. 222. old.) Ugyanis a hagyomány szerint ugyanez a védőszent annak idején a hunok pusztításaitól is megmentette híveit.
Itália és Dalmácia egyéb templomaiban ez a könyörgés a következő változatban szállt fel az egek Urához: „A sagittis Ungarorum libera nos Domine!” (A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!)
Salamon Ferenc, A magyar haditörténelem a vezérek korában (Századok, 1876. évfolyam, 781. és 791. old.)
A 30-40 nyílvessző tartására a tegez, az íj hordozására pedig a puzdra szolgált. Mind a kettő a bőrövhöz volt csatolva.
Másik fegyvere a régi magyarságnak a gerely vagy kopja volt; sőt harcban a legtöbben mindkét fegyvert viselték: hátuk mögött a kopját, kezükben az íjat s alkalom szerint, hol az egyiket, hol a másikat használták.*
Bölcs Leo, id. m. 48. p.
A kard, kivált a honfoglalás idején, még kevésbé, vagy talán még egyáltalán nem volt használatos. A legelső magyar kardok alakja: gyengén görbülő egyélű penge, melyet később szablyának neveztek.
További fegyverük a kazároktól átvett buzogány* és a csákány, továbbá a fokos s ennek alfajai a fejsze, bárd és szekerce. Mindezek a fegyverek részint bronzból, vaséllel vagy heggyel, részint egészen vasból vagy bronzból készültek.
Thúry József, A régi magyar és török hadviselés. Hadt. Közl. 1888. évi 587. old. szerint a buzogány épúgy, mint a törököknél, nem fegyver, hanem inkább a parancsnokság jelvénye volt s mint ilyet, csak a főbbek viselték.
A védőfegyverek közül a sisak, a nemezből vagy bőrből készült vért és a könnyű, kerekformájú pajzs,* továbbá a vállakat és a térdeket is védő gallér említendő. Utóbbi arra is szolgált, hogy a tegezt és puzdrát az eső ellen védje.
A paizs kivált a szúró-, a sisak főkép a vágófegyverek ellen szolgált védelmül
Lovaikat elől szintén bőr- vagy vaslemezzel védték. A lószerszámok közül a nyereg kengyellel és a zabla használata érdemel figyelmet.
Végül említésre méltó még a vadász- és a csatakürt; hogy ennek mily nagy volt a jelentősége, a Lehel kürtjéről szóló monda is bizonyítja.
