Megjegyzések. Elmélkedések.
Augusztus közepén a Bosznia megszállására rendelt hadtest hadműveleti helyzete a 20. hadosztály visszavonulása és a fölkelők banjalukai erőteljes támadása folytán elég kritikusnak volt mondható. Hogy báró Philippovič táborszernagy ennek ellenére a Sarajevo felé való további előnyomulást határozta el, az mindenesetre elismerésre méltó. Azon nem nagyon csodálkozhatunk, hogy a kialakult kritikus helyzetben, amelyet a táborszernagy Banjaluka elvesztésének alighanem szándékosan nagyított hírével még sötétebb színben igyekezett feltüntetni, újabb erősbítések sürgős rendelkezésre bocsátását kérte. Hogy Őfelségét és egyáltalában a bécsi köröket hajlandóbbakká tegye, jónak látta a táborszernagy a han bjelalovaci tulajdonképpen elég jelentéktelen ütközetnek, illetve az ott elért eredmények erős kiszínezését, sőt még nagyobb hatás elérése kedvéért mindjárt Sarajevot is prezentálta születésnapi ajándék gyanánt, nem gondolva azzal, hogy hátha nem is sikerül majd Bosznia fővárosát pont augusztus 18-ikára terítékre hozni. Ezzel szemben érdekes, hogy Őfelsége táviratában csak a han bjelalovaci, mint már kézzelfogható és biztos sikerre utal, mint születésnapi ajándékra, a kilátásba helyezett sarajevoi örömteljes eseményre pedig valóban indokolt óvatosságból még csak nem is reagált.
Még jobban felfújt és felcicomázott alakban adta tudtul a táborszernagy han bjelalovaci állítólagos nagy győzelmét Tegetthoff altábornagynak. Még ha ez hangulatkeltés céljából történt is, mégis az a benyomásunk, hogy ily magasállású személyeknek és parancsnokságoknak nincs szükségük és nem is nagyon jól áll nekik az effajta nagyvásári propaganda színében készült nagyhangú dicsekvés, mert az az ily magasállású egyénektől és parancsnokságoktól méltán megkövetelt komolysággal sehogy sem fér össze. De a jól megérdemelt büntetés csakhamar be is következett, amennyiben Sarajevo bevétele nem történhetett meg a táborszernagy által előre beígért határidőre, még pedig főkép a saját maga hibájából. Az augusztus 17-iki menetet Blažujba ugyanis oly esztelen módon hajtatta végre, hogy a holtra fáradt csapatokkal 18.-án a menetet nem lehetett Sarajevo felé folytatni.
Viszont báró Philippovič táborszernagy ama elhatározását, hogy Zsenica–Vitez vidékéről az előnyomulást a rendelkezésre álló utak kihasználásával két oszlopban fogja végrehajtani, feltétlenül helyeselnünk kell, mert ilyenformán a meneteket a csapatoknak jóval kisebb fárasztásával lehetett végrehajtani.
Az előnyomulás közben a fölkelők által kifejtett ellenállás mindenütt az eddig már megszokott képet mutatta. A fölkelők nagyon jól meg tudták választani állásaikat. Rendszerint az utakat jól elzáró hegyszorosok mentén foglaltak állást, amelyből lehetőleg meglepően, nem annyira célzott, mint inkább mindent elbódító gyorstűzzel árasztották el előnyomuló csapatainkat. De mihelyt ezeknek, a menetvonalat két oldalt kísérő magaslatokat megmászva, csak némileg is sikerült a fölkelők szárnyát átkarolni, illetve azok oldalába kerülni, az ellenállás nyomban az egész vonalon megszűnt s a bosnyákok halottaikat és sebesültjeiket magukkal cipelve, őrült vad iramodással a legközelebbi ellenállásra már előre kiszemelt helyig rohantak vissza. A harc folyamán ellentámadásra a fölkelők a legritkább esetben gondoltak és ez a mi csapatainkra nagy szerencsét jelentett, mert azoknak szárnyai, oldalai a nehezen megmászható magaslatokra való felkapaszkodás alatt mindíg nagyon érzékenyek voltak s ilyenkor oldalba, hátba támadva, igen könnyen fel lehetett volna őket sodorítani és visszavonulásra kényszeríteni.
Egyébként a harcokat nem annyira az ellenségnek bár tömeges, de nem nagyon sokat ártó tűzhatása, ami az aránylag szenvedett feltűnően csekély veszteségekben is kifejezésre jutott, mint inkább a csapatjaink számára szokatlan terepnehézségek, a rekkenő hőség, vízhiány, stb. tették rendkívüli módon fárasztókká, testet-lelket a legnagyobb mértékben kimerítőkké. Ezek a szokatlan, rendkívüli nehézségek sokkal inkább megviselték csapataink testi-lelki állapotát, mint az egyes helyeken időről-időre, a mi csapataink létszámához viszonyítva nem túlnagy számban összeverődött fölkelők bár fanatikusan elszánt, de rendes, kitartó s végső győzelmet kereső harctevékenységre kevésbbé alkalmas, szerves és központias vezetés híjján levő kisebb-nagyobb tömegei. – Ugyanezt a képet mutatták különben, amint annak idején kifejtettük, az 1869. évi dalmát fölkelés tünetei is. Itt meg kell még jegyeznem, – és nem hinném, hogy feltevésem nem fedné a valóságot, – hogy a mi forrásainkban foglalt, az egyes fölkelő csoportok létszámát mindíg csak hozzávetőlegesen feltüntető adatok rendszerint túlzottak. És nincs kizárva, hogy ahol a mi forrásaink néhány ezer fölkelő jelenlétéről beszélnek, ott aligha volt több jó néhány száznál. Ámde erejüket hatványozta még a legnehezebb terepen való gyors és ügyes mozgásuk, a választott harcterületen a terepelőnyök ügyes kihasználása, az ételek, italok és egyéb szükségleti cikkekben való nagy igénytelenség, továbbá a fanatikus áldozatkészség, amellyel a szent könyv, a Korán mindent szabályozó szigorú parancsa szerint életüket és vérüket szívesen feláldozták a vállalt vagy reájuk parancsolt szent cél elérése érdekében stb., stb.