A segösdi kerület.
A segösdi kerület.
Csánki Dezső a Hunyadiak korának földrajzi viszonyait felvilágosító, többször idézett nagybecsű művében Somogy vármegye XV. századbeli területén 16 várat, 25 várost és 939 helységet sorol fel (II. k. 567. l.). Csánki Dezső adataiból kitünik, hogy a középkori Somogy vármegye területén a falvak sokkal sűrűbben feküdtek egymás mellett, mint korunkban, s hogy a népesség is aránylag sűrűbb lehetett. A középkori Somogy vármegyének az a része, a mely Zala vármegyével és a Dráva-folyóval határos, már az Árpád-házi királyok alatt egy külön s közigazgatási tekintetben fontos szerepű kerület volt. Ez a segösdi kerület, a mely már a vármegyék első alakulása idején független volt a somogyi várispánságtól. Egyházilag is külön terület volt az úgynevezett segösdi főesperesség, melyről már 1240-ben, tehát még a tatárjárást megelőző időből vannak adataink.
Bertalan veszprémi püspöknek a veszprémi Katalin-apáczazárda javára szóló, 1240. évi alapítólevelét a somogyi főesperes mellett Germanus segösdi főesperes is aláírja.
A segösdi kerületnek tulajdonképeni közigazgatási szervezete nem volt. E terület valóságban koronauradalom volt, mely a királyné udvartartási költségeinek fedezésére szolgált. Ez a kerület magában foglalta a mai csurgói járást, úgyszintén a mai nagyatádi járás egy részét. A kerülethez tartozó Dobszának nagy távolsága Segösdtől arra mutat, hogy az e kerülethez tartozó birtokrészek nem alkottak összefüggő egészet (Pesty Frigyes: Az eltünt régi vármegyék: I. 213.).
A segösdi kerületben lakó népek különféle szolgálmányokra voltak kötelezve. E szolgálmányokra nézve némi tájékozást nyerünk IV. Béla királynak az iharosberényi vendégek javára 1264-ben kiadott szabadalomleveléből. Ebben többek között megállapítja, hogy a „segösdmegyei” ispánok a királynak évenként egyszer ebédet és vacsorát tartoznak adni, a mint azt más hasonló sorsú segösdi lakók is teszik. Ez a kötelezettség tehát általános volt a kerületben. Ezenkívül tartoztak még minden évben, minden ház után az ispánnak két dénárt fizetni, a királynak évenként ajándékot adni és kötelesek voltak a vámzabot a királyi udvarba fuvarozni. E kötelezettségekkel szemben azonban a segösdi kerület lakosai több kiváltságot élveztek. Ezek közé tartozott, hogy a segösdi ispán az örökösök nélkül elhaltak javait nem foglalhatta le. A perbeni ítéletekért a bírónak változatlanul 60 dénárt tartoztak fizetni, kivévén lopás vagy vérontás esetét. A király istállójába nem tartoztak ökröket adni, küldöttségbe menni sem voltak kötelesek, kivévén a saját helységük érdekében, vagy a király ügyében egy napra. A tized szabályozása után kimondja még a királyi szabadalomlevél, hogy az iharosberényiek akaratjuk ellen, az ispántól fegyverfogásra nem kényszeríthetők, kivéve azt az esetet, ha a király zászlaja alatt, annak seregében és parancsára kell harczba szállaniok (Pesty Frigyes i. m. I. 213–218. – Fejér, IV. 3. 201. – Wenzel, IX. 533.).
Bár Segösd, mint említettük, mindenkor a magyar királynék udvartartásának ellátására volt rendelve, III. Endre király uralkodása alatt mégsem Fennena királyné, hanem a király anyja: Thomasina birtokolta. A XIV. században azonban ismét királynéi birtok volt, miként ezt Károly Róbert király 1327-ben kelt oklevelében is hangsúlyozza. A XIV. század végén a segösdi kerület elveszítette önállóságát és beleolvadt Somogy vármegyébe.
Magát Segösd helységet 1389-ben Mezőlaki Zámbó Miklós kapta Zsigmond királytól, cserébe Apáczasomlyóért; de a király csakhamar visszaválthatta, mert 3751404-ben maga Zsigmond zálogosította el Marczali Miklós volt erdélyi vajdának és a Marczali család más tagjainak, 8020 forintért, 1417-ben pedig Marczali Miklós fiainak és testvérének, Dénesnek, Somogy vármegye főispánjának adományozta. Ekkor már Segösd a vármegyébe volt bekebelezve. (Fejér X. 4. 322–X. 5. 805.)
A segösdi kerület élén ispán állott, a kit a királyné rendelt ki. Már 1265-ben van adatunk a segösdi ispánról (comes de Segösd). Azonban abból az időből, míg Segösd a magyar királynék birtokában volt, forrásaink mindössze egy segösdi ispánt említenek névszerint, 1358-ban, ez István bán fia, Miklós, a ki ekkor egyúttal kir. tárnokmester is volt (Pesty Frigyes i. m. I. 218.).
