Bucsújárások.
Bucsújárások.
Ez azon mag, mely köré jegeczedett egész Kis-Czell városa. Az országnak legnagyobb bucsújáró helye lévén, hol évenként 25–30,000 ember megfordult, a szükség úgy hozta magával, hogy ezek menhelyet találjanak. A szentczélokra emelt épületeket követte a prófán építkezés. Sorban keletkeztek a vendéglők s 1817-ben már 40 házból állott a község. Lassanként 55telepedtek le egyes mesteremberek és iparosok, leginkább németek a kizárólag magyar lakosságú kemenesaljaiak közé, de azok is ma már egészen magyarok. A letelepedettek 1760 körül községgé alakultak s már 1790-ben II. Lipót a községet mezővárossá emelte és szabadalmakkal látta el.
1787. január 25-én II. József császár a többi egyházi rendek eltörlésével a pór-dömölki apátságot is feloszlatta. Azzal egyidejűleg a bucsújárások is megszüntek, minek következtében a város jövedelmi forrásai bedugultak. Ez idő alatt a plébánia kegyura a vallásalap volt. Igaz, hogy 1802-ben a szerzet visszaállíttatott s kegyuri jogait is megkapta, de a bekövetkezett franczia háború, mely Kis-Czellen is végig vonult (1809), a város fejlődését megakadályozta, s csak ujabban, mint vasuti csomópont indult ismét rohamos fejlődésnek.
