1. család: Kúszóhal-félék (Anabantidae)
1. család: Kúszóhal-félék (Anabantidae)
A kúszóhal-félék családját (Anabantidae) egyetlen nemzetség (Anabas Cuv.) alkotja, amelynek tagjait az oldalról kissé lapos, hosszúkás tojásdad törzs, a fűrészes szegélyű kopoltyúfedők, az állkapcsok, továbbá az ekecsont hegyén és hátulsó részén lévő apró fogak és a hosszú hát- és alsóúszók jellemzik. Az említett úszók elülső részét sok erős, hegyes sugár feszíti ki.
A kúszóhal (Anabas scandens C. V.)
Kúszóhal (Anabas scandens Daldorff.).
A kúszóhal (Anabas scandens C. V.) 20 cm-nyi hosszúra nő meg, de még nagyobbak is akadnak. Háta barnászöld, hasa sárgás, mellúszója vöröses, a többi úszó fakósárga. Szivárványhártyája aranyszínű. Előfordulnak sötétsávos és világos pettyes, továbbá meglehetősen egyszínű példányok is, amelyeken a kopoltyúfedő és a farok tövén többnyire fekete folt látható. A hátúszót 17 kemény és 10 puha, az alsót 9–10 tüske és 10 puha, a mellúszót 15, a hasúszót 1 és 5, a farokúszót 16 sugár feszíti ki. A kúszóhal Indiában, Burmában, Ceylonban, a Maláji- és a Fülöp-szigeteken fordul elő. Álló- és folyóvizekben él, de levándorol a torkolatba is, ahol a tengerjárás hatása már érezhető, sőt a féligsós víz sem riasztja vissza.
A kúszóhalról az első adatot Aristotelesnél és Teofrastusnál találjuk meg. Szerintük a száraz időszak alatt az iszapban rejtőzik el. Ez az adat valónak bizonyult. A IX. században két arab utazó járt Indiában, akik hírül hozták, hogy ott fára mászó halakat láttak. 900 évvel később Daldorf dán hadnagy írta le a fára kúszó halat. A fára mászásról a későbbi megfigyelők nem tesznek említést. Valószínű, hogy a kúszóhal csakferdén álló törzsekre, s azokra is csak igen ritkán kapaszkodik fel. Szárazföldi vándorlásáról Sir Emerson Tennent a következő megfigyelését közölte:
„Nemrég egy tó javítás alatt álló töltését kellett felülvizsgálnom. A tó medrében csak kis pocsétában állott a víz, egyébként mindenütt kiszáradt. Amíg egy magaslaton vártuk meg az átvonuló zivatar végét, a tócsa szélén mohón lakmározó pelikánt pillantottunk meg.
„Hal! Hal!”, kiáltotta indus kísérőnk és odarohant. Amint mi is odaértünk, a záporból keletkezett sárban egész sereg halat láttunk a füvön keresztül fölfelé kapaszkodni. Alig fedte be őket a víz, mindamellett gyorsan haladtak útjukon. Kísérőink vagy két vékányit szedtek össze belőlük; a legtöbbet a tótól körülbelül 30 m-nyire fogták. Valamennyi a töltés tetejére törekedett. Ha a pelikán és mi közbe nem lépünk, sikerült is volna átkelniök a gáton és elérték volna a túlsó oldalon lévő másik pocsolyát.” Sir Emerson Tennent ezerszámra látott összegyülekezni kúszóhalakat a kiszáradt tavak még megmaradt utolsó pocsolyáiban és a nedves iszapban, s megfigyelte vándorlásukat is, amely – szerinte – éjjel és a hajnali órákban megy végbe. Az iszapba 1/2 m-re, sőt a talaj minősége szerint még mélyebbre is beássák magukat. Felettük az iszap kőkeménnyé válik és megrepedezik. A kúszóhal rendszerint még nedves iszapban fekszik, de az sem veszélyezteti az életét, ha ez is kiszárad.
A kúszóhal életviszonyait jól ismerjük, mivel az akváriumkedvelők számára 1891 óta Európába is szállítják. Legalább 20 fokos vízben kell tartani, de igazán jól csak 25 fokos vízben érzi magát. Meleg vízben életvidám, társaságkedvelő és jó étvágya van. Kizáróan hússal él, de nem válogat. Kezdetben ijedős, de gondozóját csakhamar megszokja és megjegyzi magának az etetés idejét. A hús után a vízből is kiugrik. Bolau megfigyelte, hogy a hamburgi állatkerben 65 cm magas falat is átugrottak, mivel szűk medencéjükből szabadulni akartak. Fogságban szaporodnak is. Az ívást semmiféle nászjáték nem előzi meg. A szülők egyáltalán nem törődnek sem az ikrákkal, amelyek fajsúlyuknál fogva a felszínre szállnak, sem pedig a kb. 40 óra mulva kikelő ivadékkal. Medencéjét árnyékos helyen kell tartani.
A kúszóhal labirintus-készülékét Cuviertől kezdve sokan tanulmányozták. Day, angol orvos állapította meg először, hogy a kúszóhal a körlégből lélekzik. Henninger vizsgálataiból a készülék finomabb szerkezetével is megismerkedtünk. Azok a csontlemezkék, amelyek nagy számukkal a kopoltyúüreg fölötti kamarát megtöltik, az első kopoltyúívből erednek. A lemezeket bevonó nyálkahártyában finoman elágazó érhálózat van, s ez a nagy felület tüdő gyanánt működik. A kopoltyúk a lélekzésben teljesen háttérbe szorulnak. A kísérletek azt bizonyítják, hogy a felszíntől elrekesztett kúszóhal éppúgy elpusztul, mint a kígyófejű hal.
A kúszóhalat hazájában nagyban halásszák és szívesen fogyasztják. A bennszülött halászok a kúszóhal nyakszirtjét átharapják, s így ölik meg. Ilyenkor nem ritkán megesik, hogy a sikamlós hal becsúszik a halász torkába és halálfélelmében kimeresztett tüskéi miatt nem lehet kihúzni. Ilyen esetben a halat a teste végén felhasítják, kizsigerelik, s csak akkor távolítják el, amikor már kimúlt. Day írja, hogy a hal mellett vékony csövet vezetnek a halász nyelőcsövébe és ezen keresztül táplálják. A nagy melegben a hal hamar bomlásnak indul és így darabokban is minden baj nélkül ki lehet szedni. A szájban oszladozó hal szaga a bennszülöttet egyáltalán nem izgatja!
