1867.
2551867.
Nem egyedül a hadsereg száma és vitézsége az, a, mi az államot legsúlyosabb veszélyek között is tartósan biztosítja. Bármely védrendszer mellett is leginkább emeli a sereg erejét s kitartó elszántságát, ha a nép lelkesűlt akarata áll mögötte. E lelkesűlt akaratra pedig csak akkor lehet bizton számítani, ha azon rendszer, mely mellett a honpolgárok az államot védni kötelesek, a nemzet bizalmával találkozik; mit csak úgy érhetni el, ha a jogaiban s legszentebb érdekeiben meg nem sértett nép, meggyőződve a rendszer czélszerűségéről s belátva a hozandó áldozatok szükséges voltát, törvényszerűen nyilvánított hozzájárulásával elfogadja azt.
256Tudjuk mi azt, hogy a hajdan fennállott védrendszer Európa minden népeinél időnként lényeges átalakulásokon ment keresztül. Az országok politikai szervezetének időnkinti változásai, a hadtudomány fokonkinti fejlődése minden államot kényszerítettek, hogy védrendszerét az általános helyzet igényei szerint módosítsa, különben saját biztosságát koczkáztatta volna. Magyarország sem marad e részben soha hátra, s önként, szabad akaratból állapította meg mindenkor a kor igényeinek megfelelő változtatásokat: az ily változtatások azonban mindig országgyűlésileg történtek. Kész leend az ország ezentúl is úgy alakítani védrendszerét, a mint a szükség, czélszerűség, az ország helyzete, alkotmányos állása, nemzetgazdasági és közjogi viszonyai megkívánják: de oly intézkedéseket, melyek e részben az országgyűlés egyenes és világos beleegyezése nélkül bármikor tétetnének, jogosoknak nem tekinthet.
Miképen áll az a védelmi kötelezettség, melyet mi a pragmatica sanctioból következtetünk? Az ország kimondotta: »Megválasztjuk a nőágat magyar uralkodói dynasztiának; átruházzuk rá a trónöröklést;« kimondotta, hogy mind Magyarország és kapcsolt részei, vagy a magyar korona országai – mint most nevezni szokták – mind ő felségének többi országai együtt elválhatlanúl és föloszthatlanúl birtoklandók. Ha ezt az elvet kimondotta az ország, 257hiszi-e valaki, hogy ez által nem vállalta el magára azon kötelezettséget, hogy ezt az együttes birtoklást megvédje – valamint ráruházta a fejedelemre, mint azon többi országok fejedelmére, azon kötelezettséget, hogy Magyarországnak és korona országainak együttes birtoklását ő a többi országok erejével is megvédje –? Ez az együttes és egyszersmind kölcsönös védelem.
Hivatkoznak a gyakorlatra; de épen ez áll ezen magyarázat mellett. 1715-ben hozatott be a rendes katonaság; 8 esztendőre utána mondatott ki a pragmatica sanctio. Minden megtámadások ellen együtt védték ezek a birtokok, a fejedelemnek ezen országai egymást: az örökös tartományok – mint nevezzük – védték Magyarországot a török háborúkban; Magyarország védte a többi országokat, azaz ő felségének azon országait és birtokait a porosz és franczia háborúkban, melyek azóta közbejöttek.... Midőn a porosz háború megindíttatott, egyenesen kimondotta a bajor választó fejedelem és a porosz király, hogy nem Magyarország ellen indítanak támadó háborút, hogy nem a magyar király ellen, hanem egyenesen a többi tartományok ellen harczolnak, és Magyarország mégis megvédte a trónt, megvédte azon országokat, megvédte nem csupán nagylelkűségből – áldozatokat hozott nagylelkűségből – hanem azon kölcsönösségnél fogva, melynél fogva Magyarország azokat, viszont azok minket a török háborúkban megvédeni tartoztak. Midőn a franczia hadsereg Győr alatt állott proklamácziók szórattak szét, hogy Francziaország nem akar 258Magyarország ellen háborút viselni, és ezen proklamácziók nyomtalanúl mentek el: Magyarország teljesítette, a mit kötelességének hitt; és ebből áll ez a kölcsönös kötelezettség.
Vajjon az európai háborúviselés módja most is olyan-e, mint a sanctio pragmatica előtti időkben volt, mikor t. i. a hadseregnek egyik nevezetes ereje a banderium és az inszurrekczió volt? Azt akkor momentán felültették, és addig hadakoztak, míg a háborúnak vége nem volt. A háborúk igen hosszan tartottak, mert lassan folytak. Ha valaki a háborút megüzente, a másik félnek hónapokig volt ideje készülni, mert ha mindjárt meg is indíttatott a sereg, hosszú idő kellett arra, míg ide jött. Így áll-e a dolog most is? Nem! Körülbelül mikor a lapok megtudják, hogy a háború megkezdődött, már egy pár csata el is veszett. A múlt nyári időszak elég bizonyságot szolgáltat erre nézve. Ennek természetes következése, hogy bizony, fájdalom, másként kell a hadsereget rendezni és készen tartani. Már most a sanctio pragmatica szerint, mi őket, ők minket tartoznak megvédeni; ha tartozunk egymást megvédeni, tartozunk egyszersmind a védelem eszközeiről gondoskodni. Föltehetjük-e, hogy mi azt mondanók: »igenis, mi tartozunk titeket megvédeni, és majd, ha háborútok lesz, adjátok azt tudtunkra, mi akkor fogunk újonczokat állítani, az inszurrrekcziót 259fölültetjük és megvédünk benneteket« –? Ezt bizony senki közülünk nem akarja, mert ez a mostani védelem és háborúzási rendszer mellett nevetséges volna. Mit kell tehát tenni? Harczképes seregről kell gondoskodni. Vajjon úgy-e, hogy azon hadsereg külön állva, mindegyik a maga törvényei szerint begyakorolva, vezérelve és vezényelve, a nádor vezesse az egyik sereget a maga belátása szerint, nem tudom kicsoda a másikat, szintén a maga belátása szerint? Ez igen szép dolog elméletben, hanem gyakorlatilag lehetetlen, mert semmivé teszi a czél elérését.
Tehát azon eszme, hogy a kölcsönös védelem múlhatlanúl szükséges, következteti azt, mit már ki is mondottunk és a mit a többség el is fogadott, hogy az együttes védelem szükséges. Ennél az együttes védelemnél okvetlenül támadnak oly közös kérdések, melyeket külön elintézni alig lehet. Ezek: a hadsereg és az arra szükséges költség megállapítása, valamint a külügy maga, a mennyiben az ország elé tartozik. Ebből áll azon közös ügy, melyet mi megállapítottunk. Se törvényhozói, se másnemű intézkedés arra bízva nincs, és nekünk fenn van tartva mindazon jog, mit az ország világosan, határozottan és kétségtelenül gyakorolt, a katonaállításra, az állítás föltételeire, és a védrendszer időnkinti megváltoztatására nézve.
Azt mondják már most: Tehát a többit föladtátok? Nem, hanem azt mondottuk: A mit eddig külön gyakoroltunk, azt jövőre közösen gyakoroljuk, azaz együtt beszéljük meg, mi kell, mennyi kell; együtt állapítjuk meg az összeget, 260és se azoknak beleegyezése a miénkbe, se a mi beleegyezésünk az övékbe nem szükséges, csak a többség szükséges arra. És azon többség a delegácziónál, mely a fölött határoz, fog döntő lenni, mert mi legalább arra nézve más módot nem ismerőnk.
A negáczió terére addig nem szeretek menni, míg az affirmáczió terén kis reményem van, hogy hasonló biztossággal jobb eredményeket vívhatok ki.
Én a 15-ös (közösügyi) bizottság véleményének támogatására nem kívánok keresett szónoklattal élni, nem akarok a szenvedélyekhez és érzelmekhez szólni, mert ily nagy fontosságú tárgyban a komoly, higgadt megfontolásnak és nem az érzelmeknek kell bennünket vezérelni. Midőn azt mondom, hogy ne az érzelmek vezessék nézeteinket, nem akarom ez által kizárni határozatainkból a hazafiságot, mely úgy is, azt hiszem, minden honfinak keblét melengeti.
A 15-ös bizottság többsége, s ezzel együtt én is, azon meggyőződésben vagyunk, hogy köztünk és ő felségének többi országai közt jogilag létezik kapcsolat, mely a 261sanctio pragmaticán alapúl, s melyet az ország mindenkor, és közelebb 1848-ban is, méltó tekintetbe vett, midőn a III. t.-czikkben is világosan kimondotta a birodalom kapcsolatának fentartását. Ezen kapcsolat, a sanctio pragmatica szerint, az uralkodónak ugyanazonossága a megállapított trónöröklési rend szerint, melyet senki kétség alá nem vett. A fejedelem ugyanazonosságán kívül a sanctio pragmaticában határozottan kimondatik az is, hogy Magyarország és a kapcsolt részek egy részről, ő felségének többi országai más részről viszonyosan és együtt, elválhatlanúl és föloszlathatlanúl birtoklandók. Hogy e két eszme képezi a birodalom azon kapcsolatát, melyet, mint fentebb említve van, az 1848-ki országgyűlés is fenn kívánt tartani, azt az ország soha nem tagadta, sőt az 1861-ki feliratokban újra világosan ki is mondotta. Miután mi, az ország képviselői, kik a sanctio pragmaticának alapján állunk, s azt tekintjük működésünk kiindulási pontjának, e kapcsolatot meg nem bonthatjuk, s azt megbontani nem is akarjuk, azon egyszerű kérdést tettük magunknak: mi czélból mondotta ki a pragmatica sanctio a feloszthatlan és elválaszthatlan birtoklást, és mi annak természetes következése? Kétségtelenül az, hogy midőn őseink a nő-ág trónöröklésének megállapításánál kimondották, hogy se a magyar korona országait, se az örökös tartományokat egymástól elválasztani és felosztani nem lehet, hanem azok együtt és viszonyosan, feloszthatlanúl és elválaszthatlanúl birtoklandók a közös fejedelem által, ez által egyszersmind magokra, s 262illetőleg az országra vállalták azon viszonyos kötelezettséget, hogy ezen birtoklást minden támadás ellen meg fogják védeni. Ha ezen kötelezettség magából a sanctio pragmaticából kétségtelenül foly, föladatunk arról is gondoskodni, hogy e kötelezettséget czélszerűen teljesíthessük, vagyis a feloszthatlan és elválaszthatlan birtoklást mind a magyar korona országait, mind ő felségének többi országait illetőleg bármi támadások ellen megvédhessük. E védelemnek eszköze békében a külügy, háború esetében a fegyveres erő; vagyis: mint egyszerűen nevezzük, a hadügy.
Tekintsünk vissza a sanctio pragmatica, megkötése óta lefolyt másfél századra, és vegyük figyelembe, mikép teljesítette az ország az elválaszthatlan és föloszthatlan birtoklás fentartására vonatkozó kötelezettségét, és mi módon gondoskodott e védelem eszközeiről. A külügyet és annak intézését kétségtelen királyi jognak tekintette az ország, s a befolyás, melyet e részben gyakorolni óhajtott nem vala lényeges, és nagyrészt csak abból állott, hogy sürgette, miszerint a külügyi miniszteriumnál magyarok is alkalmaztassanak, és hogy a békekötések – különösen a tűrőkkel – magyarok befolyásával köttessenek. A 15-ös bizottság többsége is királyi jognak ismeri el a külügyek vezetését, és e részben ugyanazon ösvényen jár, melyen őseink jártak.
263A fegyveres erőre, vagy a hadügyre nézve a hajdani védelmi rendszer banderiális seregekre és a személyes felkelésre volt alapítva; de 1725-ben azt mondták az ország rendei, hogy a védelemnek ezen eszközei továbbra is fenmaradnak ugyan, hanem mivel csupán azokkal sikeresen czélt érni nem lehet, állandó és rendes hadsereg állíttassék föl honfiakból, és külsőkből, »validior et regulata militia tum e nativis, tum externis constans,« s az ország kijelentette, hogy a hadsereg zsoldjáról is fog országgyűlésileg gondoskodni. Ez volt a védelmi állapot, midőn a sanctio pragmatica megköttetett. Nem csak a banderiális seregek és a fölkelés, hanem az említett állandó katonaság is eszköze volt a védelemnek, és pedig oly folytonos, állandó eszköze, melyet az ország nem múlólag és időnkint. hanem folytonosan és állandóan fentartott. E fentartás módja ugyanaz volt, melylyel az első fülállítás történt, t. i. a hadfogadás. Az ország állandósította a hadfogadást, annak költségeit minden országgyűlésen megajánlotta és állandóan fizette; midőn pedig a sereget ily hadfogadás által oly számban, minőt a szükség megkívánt, fentartani vagy emelni nem lehetett. külön újoncz-ajánlással gondoskodott az ország a védelem ezen eszközéről; rendkívüli esetekben pedig a személyes fölkelést rendelte el. Az újoncz-ajánlások csak egyes esetekben és azon föltétel alatt történtek, hogy ily ajánlásokra nézve az ország semmi állandó kötelezettséget nem vállal; de a rendes katonaság állandó és annak hadfogadása általi kiegészítése is folytonos volt. Ez a magyarországi rendes 264katonaság ő felségének összes seregeivel együtt ugyanazon vezérlet alatt állott; együtt védte a birodalmat. Már az első alakításkor minden különböztetés nélkül honfiakból és külsőkből fogadás által lett az alakítva, és a törvényhozás a rendes katonaságra nézve a vezérlet, vezénylet és szervezet fölött, kivévén az újoncz-ajánlási föltételeket, nem kívánt külön rendelkezni, mert azt fejedelmi jognak tekintette. Midőn ellenben a fölkelő sereg vezérletét a nádorra bízta, szervezetét országgyűlésileg határozta el, sőt törvényben azt is kimondotta, hogy a fölkelő seregnek bármely részét az állandó ezredekbe beosztani nem szabad. E különböztetés a rendes katonaság és a fölkelő sereg között világosan mutatja a közös és együttes védelemnek módját, mely a sanctio pragmatica óta folyvást fennállott. A rendes katonaság zsoldja is az 1715-dik VIII. törv. folytán minden országgyűlésen 4 millió és 300 s egynehány ezer frtban meg lett ajánlva.
Ily módon teljesítette az ország szakadatlanúl a pragmatica sanctioban elvállalt kötelezettséget: de az európai viszonyok s a hadviselés módja tetemesen megváltozott. A kötelezettség ránk nézve jogilag most is fennáll; de az a kérdés támad: fogjuk-e ezentúl is e kötelezettséget czélszerűen teljesíthetni az eddigi módon? És ha tekintetbe veszszük, hogy ő felségének többi országai és tartományai hasonlóul alkotmányos jogokkal lesznek felruházva, tehát az ő érdekeiket nem képviseli kizárólag a fejedelem, hanem nekik magoknak is szavuk lesz arra nézve, hogy ők is mikép 265teljesítsék részökről a feloszthatlan és elválhatlan birtoklás föntartása iránti kötelezettségöket: azon meggyőződésre jutunk, hogy az eddigi mód a czélnak megfelelni nem fog.
Ennélfogva láttuk mi szükségesnek gondoskodni arról, hogy némely része a teendőknek közösen intéztessék el, egyszersmind ügyelni arra, hogy ez az ország önállósága föláldozása nélkül történhessék.
Az ország kétségtelen joga az újonczállítás s az állítás feltételeinek és a szolgálati időnek meghatározása. Ezen jognak gyakorlatát mi nem bíztuk a delegáczióra, hanem az országgyűlésnek sértetlenül fentartottuk, és kimondottuk azt is, hogy a hadsereg élelmezéséről és elhelyezéséről az ország törvényhozása és kormánya fognak gondoskodni. Az ország kétségtelen joga, hogy a védrendszer megállapítása, vagy átalakítása fölött határozzon: és e jogot sem bíztuk a delegáczióra, hanem az országgyűlésnek fentartottuk. Az ország joga, hogy védrendszerét maga állapítsa meg, és hogy az országban idegen tisztviselők ne folyjanak be a kormányzat vezetésébe: és ez a jog is csorbítás nélkül fenn van tartva. Mi azt javasoltuk, hogy a külügy es az összes hódsereg évenkinti költségei egy közös külügy- és hadügyminiszter által, a két fél külön miniszteriumának befolyásával, kidolgoztatván, a tervezett költségvetés fölött delegácziók határozzanak. És kikből állnának ezen delegácziók? 266Magyarország országgyűlése a maga kebeléből ugyanannyi tagot választ, mint a másik résznek országgyűlése; választ egy esztendőre: és e delegáczió fogja Magyarország országgyűlését képviselni. A két delegáczió nem tart közös tanácskozásokat; mindenik szabadon választott elnöke alatt külön ül össze: megvizsgálja az elébe tett tárgyat; közli saját többsége által elhatározott nézetét a másik féllel: átveszi annak véleményét; két vagy három üzenetet vált: és ha a két delegáczió valamely pont fölött megegyezni nem tudna, közösen összeülnek, egyszerű szavazással dönteni el a kérdést. Se törvényt nem hoz, se az ország egyéb érdekei fölött intézkedési joggal nem bír. Mi veszély van ebben az ország tanállóságára és érdekeire nézve? A két fél, mely paritas alapján áll, nem függ egymástól, hanem egymás mellett működik a közös czélra; önálló mindenik, és a mit külön elintézni hosszas és veszélyes halasztás nélkül nem volna lehető, azt együtt intézi el. És mi tárgy fölött intézkedik? Oly tárgy fölött, melynél mindenik félnek érdeke az, hogy minél kevesebb legyen a teher, melyet elvállal, minél kisebb a költségvetés, melyet megállapít. Igen valószínű, hogy ily kérdések fölött eldöntő szavazásra ritkán kerül a dolog. Hatalma és határozata ereje egy éven túl soha nem terjed. Az érdekek, melyeket képvisel, e téren összeütközésbe nem igen jöhetnek. Leginkább csak összegekről határoz, melyeket a szabad egyezkedéssel megállapítandó arány szerint kell mindeniknek viselni, és egyik sem nyer az által, ha a másikra nagyobb terhet ró, 267mert aránylag ily módon magát is, vagy illetőleg megbízóit, súlyosabban terhelné.
Ha mi a delegácziókat bármi törvényhozási joggal ruháztuk volna föl: ha azon aránynak, mely szerint Magyarország a közös költségekhez járúl, meghatározását, a direkt vagy indirekt adók rendszerének megállapítását, a kereskedelmi, vasúti, vagy bármi efféle intézkedéseket bíztuk volna rájok; ha ők törvényhozási vagy politikai dolgainkba avatkozhatnának: egy szóval, ha más és terjedtebb hatáskört adtunk volna nekik, mint a mit fentebb említettem: tudnám méltányolni a súlyos aggodalmakat. De így őszintén kijelentem, hogy se országunk önállását fenyegetve, se érdekeinket koczkáztatva nem látom; és azon Magyarország, mely ezen javaslat alapján birandja és gyakorlandja alkotmányos jogait, semmivel sem lesz kevésbbé alkotmányos és szabad, semmivel sem lesz gyengébb, mint a sanctio pragmatica óta bármikor volt. És ez összehasonlítást nem csupán a tényleges, hanem a jogilag fennállott állapotra is vonatkozva tettem: mert, hogy a tényleges állapot még 1848 előtt is kedvezőtlenebb volt ránk nézve, azt, ha valaki kétkednék, pontonkint ki tudnám mutatni – nem csak oly esetekre nézve, melyek ellen, mint törvénytelenek ellen, az országgyűlés részéről fölszólalás történt.
268Azon ellenvetést, hogy nem az írott törvények biztosítják az országot, nem tartom döntőnek a jelen (delegáczió) kérdésre nézve. Tudom én azt, hogy a törvény csak akkor nyújt biztosságot a szabadságnak, ha annak a nemzet ereje szolgál támaszúl. De a törvény, mint a jognak alapja, mindig nagy fontosságú: és kérdem azokat, kik ez ellenvetést teszik, hogy jobban és biztosabban állnánk-e most, ha követeléseinkben törvényekre sem tudnánk hivatkozni?
Miután a sanctio pragmaticaban kimondatott a feloszthatlan és elválaszthatlan birtoklás, melyet fentartani, s ő felségének egész birodalmát minden megtámadás ellen együtt és közösen megvédeni nekünk is, ő felsége többi országainak is viszonyos kötelessége: e kötelességet pedig a megváltozott hadviselési viszonyok között, és a miatt is, hogy ő felsége alkotmányos jogokkal ruházza föl többi országait is, következtetve azokat abszolut hatalommal többé nem képviseli, az előbb fennállott módon czélszerűbben teljesíteni nem lehet: miután továbbá a 15-ös (közösügyi) bizottság által javaslott mód az ország alkotmányos önállóságát föl nem forgatja: én a delegácziókban veszélyt nem látok, sőt úgy tekintem azokat, mint legbiztosabb és legczélszerűbb eszközt arra, hogy alkotmányos állásunk fentartása mellett alkotmányos kötelességünknek eleget tegyünk.
269A hadügyre nézve kimondottuk, hogy a vezérlet ő felségének, a magyar királynak fejedelmi jogaihoz tartozik a magyar hadseregre nézve; ugyanazon joggal bír ő felsége a többi tartományok seregeire nézve: a seregek együtt működnek, és a mi a vezérletre vonatkozik, azt a magyar király és az osztrák császár együtt, azaz egy személyben fogják teljesíteni. Ugyanazt teendik annálfogva a közös miniszteriumnál: t. i. ő felsége a magyar király és ő felsége az osztrák császár magok közt meg fognak egyezni ennek a miniszteriumnak kinevezésében. Én a dolognak más megfejtését nem tudom
Annyiszor emlegetik itt azon nagy árt, melyet a 15-ös (közösügyi) bizottság többsége az ország jogaiból némely állítólagos kedvezésekért adott, hogy ösztönözve érzem magamat ez ellen fölszólalni. Úgy szólnak némelyek a mi javaslatunkról, mintha mi az ország jogainak föláldozásával alkudoztunk volna némi kedvezések megnyeréseért. Egyéni nézet lehet az, hogy valaki javaslatunk által az ország valamely jogát korlátolva hiszi: de azon vádat, mely az ily fölszólalásokban fekszik, és melyet oly sokszor pengetnek némelyek, szigorúan elutasítom magamtól. Minket az országgyűlése bízott meg, hogy javaslatot készítsünk az úgynevezett közös ügyek miképi kezeléséről, és mi e javaslatot elkészítettük, úgy, mint azt meggyőződésünk szerint az 270ország érdekében szükségesnek, hasznosnak, czélszerűnek tartottuk. Mii az ország jogainak árán semmit vásárolni nem akartunk: és ha csorbítottuk e javaslatunkkal azokat, a fölött az ország közvéleménye fog ítélni. Én soha mások ellen, közvetve vagy közvetlen, vádat nem emelek, de az ily méltatlan vádat hallgatva el nem tűrhetem.
Hogy az adót úgy kell behajtani, hogy ez az adózóra nézve lehető legkevesebb terheltetéssel járjon, azt igen jól tudom, és valóban tudja azt mindegyikünk; de ezen axioma nem is Smith Ádám találmánya, hanem a dolog természetében fekszik. Egyébiránt mellesleg megjegyezve, közönségesen elismert dolog az is, hogy a tudomány jelenleg már messzebb haladt, mint Smith Ádám korában, s hogy Smith Ádám jeles érdemei mellett is sok dologban nem oly tekintély többé, mint volt; hanem azért azt, a mit e részben mondott, mint a dolog természetéből folyót, senki sem tagadja.
Azon állítás, hogy akkor kell beszedni az adót, mikor a fizetés az adózónak legkönnyebben esik, igen helyes: csakhogy nincs és nem lehet az minden emberre nézve egyforma: így például a mezei gazda, ki gabonát termel s abból veszi pénzét, más, a kereskedő, vagy a bortermelő ismét más, és a városi lakos megint más időben jut pénzhez; és így minden hónapban találkoznak oly adózók, kiktől 271adójok beszedhető, a nélkül, hogy akkor épen inkább esnék terheikre a fizetés, mint máskor.
Az alkotmány visszaállítása, a 48-ki törvények teljes restitucziója az, a mit mi a jogfolytonosságnál fogva sürgetünk, s ennek sürgetésétől el sem álltunk. Ettől azonban teljesen különbszik az, a mit az országgyűlés ránk hízott, hogy t. i. készítsünk javaslatot az iránt, mikép lehetne az úgynevezett közös ügyeket az ország önállóságának fölforgatása nélkül intézni és kezelni.
A jogfolytonosság terén a megalkotott és szentesített törvények megtartását és végrehajtását követelni, oly kötelesség, melytől elállanunk nem lehet; a másik tér, az t. i., hogyan alkossunk vagy hogyan találjunk módot arra, mit az országgyűlés ránk bízott, egészen különbözik az előbbeni tértől. Mióta a magyar alkotmány fönnáll, soha sem történt az, hogy midőn a szükség úgy kívánta, az ország az alkotott törvényeket ne módosította és ne változtatta volna; magok a 48-ki törvények – hála Istennek – legnagyobbszerű módosításai az előbb fönnállt törvényeknek. Mi a 48-ki törvényeket nem adtuk föl: azok tettleges visszaállítását ép úgy sürgetjük, mint akárki az országban; és a restituczió in integrumot mi is követeljük. Küszöbén állunk-e ezen restitucziónak? arról bizonyost nem tudok; csak annyit tudok, hogy én ezen restitucziónak mindig pártolója voltam 272és leszek. De kérdem: azzal hízott-e meg bennünket az országgyűlés, hogy jövőre a 48-ki törvényeknek egyetlen egy vonását, egy betűjét se változtassuk meg? Nem; hanem azzal, hogy készítsünk javaslatot az úgynevezett közös ügyek tárgyalására és kezelésére nézve az ország önállóságának fölforgatása nélkül. Ez a mi föladatunk.
Ha a 48-diki tarvények a mai napig békés időkben életbe léphettek és fönnállottak volna, hiszi-e valaki, hogy azoknak minden betűje most is ép úgy állana, mint akkor alkottatott? Bizonyosan nem: mert azon törvények oly rögtöni átmenetet képeztek, oly gyorsan és rövid idő alatt voltak alkotva, s az idők és körülmények annyit változtak azóta, hogy maga a törvényhozás eddig azokat régen átalakította volna több igen fontos pontokban, különösen pedig az úgynevezett közös ügyekre nézve. Hogy a 48-ki törvényhozás akkor nem ért rá gondoskodni arról, azt minden ember tudja; az első lépésben fönakadt erre nézve; különben erről bizonyosan gondoskodott volna. Nekünk föladatunk most, azt, mit akkor a törvényhozás, mert nem volt ideje, mert nem engedték tenni, elmulasztott, és a mit 18 év még inkább összezavart, pótolni és tisztába hozni: ezzel bízott meg bennünket az országgyűlés. Nem a jogalapot vetjük el lábunk alól: a jogalap az, hogy az alkotott törvényeket nem szabad addig mellőzni, míg azokat a törvényhozás meg nem változtatja. Ezt senki sem lökte el lába alól. A 48-diki törvények addig jogalap, míg az országgyűlés meg nem változtatja; ha megváltoztatta, az új törvények 273lesznek a jogalap, valamint a régi törvények nagyrészt jogalap voltak 1848-ig. 1848 óta az akkor alkotott törvények a jogalap.
Mi nem a jogalapot lökjük el magunktól, hanem azon föladatot teljesítjük vagy ügyekszünk teljesíteni, melyet akkor nem lehetett teljesíteni, melyre föl lettünk szólítva, és a melylyel az országgyűlés ezen bizottságot megbízta.
Nem az a kérdés tehát itt közöttünk (a 15-ös bizottságban) – józanon nem is lehet – vajjon ezen javaslat nem változtatja-e meg valamely pontját a 48-ki törvényeknek? hanem az a kérdés, vajjon ezen változtatás szükséges és hasznos-e? olyan-e, mely az ország alkotmányos önállóságát föl nem forgatja?
Ezen a téren igen természetesnek találok minden nehézséget, minden aggodalmat.
Épen ez a szabad diskussió; s abból áll a törvényhozás föladata, hogy a dolgot minden oldalról fontolja meg.
Az egyik azt mondja: »Ezen javaslatot teszem:« a második azt mondja: »Én ezen javaslatot nem helyeslem, mert az nem czélszerű:« a harmadik azt mondja: »De vajjon szükséges-e annyit változtatni az eddigi törvényeken, hogy a czélnak megfelelők legyenek?« a negyedik végre azt mondja: »Jaj, barátom, sokkal mélyebben vág ez bele az ország önállóságába és függetlenségébe.« Ezt nyugalommal fejtegetni: ez a föladat; és ez ellen senkinek 274sem lehet kifogása. Csak azon argumentácziót nem fogadom el soha, hogy föladjuk a 48-ki törvényeket, feladjuk a jogalapot.
Midőn mi ezen országgyűlésen a jogfolytonosság alapján a 48-ki törvények visszaállítását sürgetjük, teljesítjük azon kötelességet, melylyel az alkotmányosságnak tartozunk: midőn mi itt (a 15-ös bizottságban) azon módról gondoskodunk, hogyan lehet a jogokat, a szabadságot megőrizni, az ország alkotmányát biztosítani ugyanazon törvények értelmében, melyek azoknak alapjáúl szolgálnak, és hogyan lehetne azon megbízást teljesíteni, hogy a közös ügyekre nézve, mint ezt az országgyűlés ránk bízta, javaslatot készítsünk: se az ország jogait és törvényeit, se a jogalapot föl nem adtuk; és csak arról vitatkozhatunk, hogy az egyik vagy másik czélszerű-e, és nem vág-e mélyebben az ország önállóságába, vagy azt nem koczkáztatja-e? Eddig minden diskussiót igen helyesnek tartok: a továbbit nem tartom czélszerűnek, mert bizonyosan nem vezetne óhajtott sikerhez.
Azon kérdésre, hogy tőkében vagy évi járulék által vegyünk-e részt az államadósság terhében? én határozottan kijelentem, hogy az évi járulék megállapítását czélszerűbbnek, 275ellenben a tőke megosztását hazánkra nézve is károsnak tartom. Nem említem, hogy a mint többen is mondották, a tőkék ily felosztása az adósságok különféle nemeinél fogva, a pénznemek, a kamatláb, a törlesztési föltételek sokfélesége miatt is, gyakorlatilag legyőzhetlen nehézségekre találna; – csak azon meggyőződésemet nyilvánítom, hogy a tőkék megosztása a pénzvilágban oly konvulziót, oly ingadozást idézne elő az államadósságokra nézve, mely az államnak, és pedig mind az örökös tartományoknak, mind Magyarországnak hitelét, talán hosszú időre, tetemesen megrontaná.
Ne feledjük, hogy még nem vagyunk túl azon valószínűségen, vagy legalább lehetőségen, hogy mind közösen, mind külön, egyszer máskor kölcsönre szorúlhatunk: és kérdem: czélszerű volna-e épen akkor, mikor el akarjuk kezdeni a jobb gazdálkodást, tisztulni akarunk terheinktől, és fejleszteni iparunkat, kereskedésünket, elsőben is oly lépést tennünk, mely teendőink életföltételét, hitelünket ronthatná meg, és megingatná azok bizalmát, kiknek tőkéi nélkül legalább egy időre nem sokra mehetnénk?
Az államadósság hypothekáját nem egyedül azon földterület, melyen a nép lakik, nem a lakosságnak száma képezi egyedül, sőt még tán a lakosok vagyonossága sem. Mulhatlanúl szükséges mindezekhez az államnak biztos politikai 276állása, melynek egyik fő tényezője: belviszonyai s azoknak szilárdsága. Az államhitelező főkép arra tekint, hogy az állam fizeti-e rendesen az elvállalt kötelezett kamatokat és a kikötött törlesztéseket, és tekint arra is, hogy képes lesz-e azokat jövendőben is pontosan fizetni. Miért csökkent újabb időben a birodalom hitele? Egy részről azért, hogy igen megnövekedett az államadósságok mennyisége, más részről azért, mert épen a növekvő mennyiség miatt napról napra nagyobb lett az új kölcsön ára, és terhesbek annak föltételei: mindezt pedig tetemesen előmozdította politikai viszonyainak ingadozása, sőt megzavart állapota. Fizette ugyan kamatait, de mindig bizonytalanabb értékű pénzben, és a hitelezők még abban sem bízhattak teljesen, hogy e fizetéseket jövőre is teljesítheti-e.
Mi fogja e hanyatló állapotot javíthatni, s mi lesz képes a hitelt ismét emelni, és olcsóbb hitel mellett a régi terhek alább szállítását lehetővé tenni? Kétségen kívül a politikai viszonyok tisztázása és megerősödése. Se egyiket, se másikat elő nem segítené a tőkék (a monarchia két fele közt való) megosztása: a hitelezők zavarba jönnének, ha választaniok kellene, hogy a két fél közül melyiket válaszszák adósuknak; s ily választásra őket jog szempontjából sem lehetne kényszeríteni. A pénzvilág érzékeny, minden mozzanat fölriasztja, s ha az állam által elvállalt kötelezettség teljesítésében az öszhangzás megzavartatik, hamar kétkedik, megijed és tartózkodóbbá lesz. Ellenben az évi járulék megállapítása, mely az ország szabad beleegyezésével 277fog történni, nem okoz semmi zavart a kötelezettségek őszhangzó teljesítésében, nem ingatja meg a bizalmat, sőt a politikai kiegyenlítéssel párosúlva, tetemesen fogja azt emelni s ez által jövőre olcsóbb kölcsönt, erősebb hitelt és könynyebb módot nyújt arra, hogy mi is, a másik fél is, kedvezőbb financziális viszonyokba juthassunk.
Egyébiránt, ha jelenleg az évi járulékot állapítjuk is meg, nincs az által jövőre kizárva azon lehetőség, hogy ha majd bármikor mindkét fél kívánja, kivihetőnek tartja, s a czélszerűség is ajánlja, a tőkét is föl lehessen osztani; de jelen helyzetünkben nem vélem azt helyesnek és elfogadhatónak.
A megszaggatott, fölosztott hitel erejében gyöngül. Ha már mi jogilag nem tartozunk az államadósságokban részt venni; hanem politikai okoknál fogva; ha a helyzet, a körülmények és a többi, a mit itt (a közügyi bizottságban) fejtegetni nem akarok, arra visznek bennünket, hogy részt akarunk bennük venni: érdekünkben fekszik, hogy mind az ő, mind a mi hitelünk minél erősebb legyen; a két hitel egymást támogatván, inkább vezeti az országot oda, hogy adósságai terhét elbírja és utóbb fölvirágozásnak induljon.
278Ha kereskedelmünk fölött a szükséges óvatosságot mellőzzük, nem anyagi helyzetünk javulásának, hanem fokonkinti sülyedésnek nézhetünk elébe.
Ha közjogi szempontból úgy tekintjük is helyzetünket a kereskedésre vonatkozólag, hogy az ország vámvonalak által is intézkedhetik saját kereskedelmi érdekei fölött, nem feledhetjük, hogy ugyanezen joggal bírnak irányunkban ő felségének többi országai is. E jognak gyakorlati életbeléptetése tehát abból állana, hogy a közbenső vámvonalakat mind mi, mind azok fölállítanák. Mielőtt azonban ezen tárgy fölött (közügyi) javaslatunkban megállapodtunk, szükséges vala megfontolni helyzetünket s az ország érdekeit. Tekintetbe vettük mindenekelőtt, hogy általában az államgazdaság törekvései a szabad kereskedés felé vannak mindenütt irányozva. Nem értem én ez alatt azt, hogy a szabad kereskedés rögtön, minden előleges intézkedés nélkül mindenütt életbe lépjen, de értem én ez alatt azt, hogy az államgazdák és az államok mindenütt ügyekeznek a kereskedelem bilincseit lassankint és egymás után fölszabadítani. Az e részben uralkodó európai eszmék és irányzat minden államra több vagy kevesebb befolyást bizonyosan gyakorolnak; s ha mi most azt javasolnók, hogy a közbenső vámok köztünk és ő felsége többi országai közt állíttassanak föl, világos ellentétbe jönnénk a fentebb említett kereskedelmi politika elveivel és irányzatával. – Helyzetünknél fogva pedig különösen fontolóra vettük azt is, vajjon óhajtja-e Magyarország, hogy a vámvonalak ismét 279helyreállíttassanak? Én azt hiszem, hogy ennek az ország nem igen örülne. Gyakorlatilag majdnem hermetice el vagyunk zárva, egy igen csekély pontot kivéve, mely még kontravertáltatik, a külföldi kereskedéstől. Nyers termékeinknek lefelé piaczuk nem igen van. Ha mi azok kivitelét az által nehezítenők, hogy közbenső vámvonalakat állítanánk föl, s mi vámmal terhelnők az ő árúikat, ők vámmal terhelnék a mi kivitelünket: körülbelől azon helyzetbe jutnánk, mely ellen egykor annyi panasz volt, hogy t. i. a magyarországi termények kivitele irtóztatóan meg volt nehezítve, minek következtében minden kis jobb termés után pangás állott be. Azon kérdést tettük tehát magunknak, hogy ha az ország érdekében nem fekszik az, hogy közbenső vámvonalak állíttassanak föl: mi volna azon mód, mely által ezen bajon segíteni lehetne? S mit mondunk erre nézve javaslatunkban? Azt talán, hogy ő felsége intézkedjék ezen vámvonalakról s azok tarifájáról, vagy azok eltörlése mellett tegyen valami intézkedéseket? Épen nem; hanem azt mondjuk, hogy ez iránt, mint szabad nemzet szabad nemzettel, egyezkedjünk az osztrák tartományokkal. Mindegyik félnek joga volna magát vámvonalakkal védeni; de egyiknek sem fekszik érdekében azok fölállítása: egyezzünk tehát meg, kössünk vámszövetséget.
Ha Németország egymástól tökéletesen független souverain államai köthettek egymással vámszövetséget, miért 280ne köthetnénk mi, mint szabad nemzet, az osztrák tarlományokkal, mint szabad nemzettel, vámszövetséget? – Mit mondunk arra nézve, hogy hogyan kössük mi ezen szövetséget? Előre bocsátottuk azt, hogy mint szabad nemzet szabad nemzettel egyezkedjünk. Azt mondjuk, hogy a két miniszterium, melyek mindegyike felelős, lépjen egymással érintkezésbe, készítsen javaslatot, a két küldöttség értekezzék a fölött, fontoljon meg minden körülményt, alkudjanak, és a miben megállapodnak, az iránti javaslatukat terjeszszék a két országgyűlés elé, s az ily alkudozás a helyzet változása szerint időnkint történjék, mint ez a 61-dik szakaszban megmondatik. Kérdem már most, miben van az országnak alkotmányos önállása ez által föláldozva? Föláldozta-e az jogát, ki kész a másikkal szabadon egyezkedésre lépni? – Mit mondunk tovább? Azt mondjuk-e, hogy ennek az egyezkedésnek pedig okvetlenül meg kell történni, mert egyébként ő felsége határozand a dolog fölött? Egy szóval sem mondottuk; sőt ellenkezőleg ismételve kijelentettük; ha pedig az egyezkedés nem sikerülne, visszaáll az ország törvényes joga. Indítványunk melyik pontjában sértettük meg mi az ország függetlenségét, nem csak eddig gyakorlott jogait, hanem még azokat is, melyek az országot valaha illették vagy illethetnék? Ha az, a mit mi indítványba hozunk, t. i. a vámszövetség megkötése; az ország függetlenségének föláldozása: úgy Poroszország föláldozta függetlenségét, midőn a német vámszövetségbe lépett, föláldozta azt Ausztria és mindazon államok, melyek e 281vámszövetséget kötötték. Ezt pedig bizonyosan senki sem fogja mondani.
Mindenik ország érdekében fekszik két tekintet: egyik az, hogy a reá háramló nagy terheket, nem csak a közöseket, hanem az ország költségeiből származókat is, minél könnyebben viselje; a második az, hogy ezen teherviselés módja el ne ölje az ipart és az adóképességet. Valamint Magyarországban mindig létezett egy neme az indirekt adónak, valamint Európában mindenütt léteznek indirekt adók: úgy előre látható, hogy az indirekt adókat általában végképen eltörölni ezután sem lehet. Mit mondunk mi ezen javaslatban? Azt, hogy fő szempontúl kell tekinteni, miszerint az egyik fél indirekt adója a másik fél jövedelmét lehetetlenné ne tegye, mindig azon szempontból indulva ki, hogy igen sok fontos ok van, mely a közbenső vámok fölállítását nem tanácsolja. Van-e több, mint a legszorosabb méltányosság, kölcsönösség abban, hogy az egyik a másiknak jövedelmét semmivé ne tegye oly intézkedések által, a melyek egyoldalúlag tétetnének, és a melyeknek tételére egyébként, ha azon veszély nem járna velök, joga is volna úgy az egyik, mint a másik félnek –? Mi fog például gyakorlatilag történni azon esetben, ha egyszer azon idő következik be, a midőn Magyarország sok fontos okoknál fogva a dohány-monopóliumot meg akarja szüntetni? Ez esetben a magyar miniszterium azt mondhatná: 282»Én a dohány-monopóliummal fölhagyok;« mire az osztrák azt felelhetné: »De, barátom, ha ezt teszitek, a dohány-monopóliumból eredő jövedelmünk teljesen megszűnik; mi nem avatkozunk abba, hogy ti mikép rendelkeztek, csak biztosítsatok arról, hogy jövedelmünk ne szűnjék meg.« Ez esetben azon kérdés merül majd föl, hogy a vámvonalak állíttassanak-e föl, és ekkor az lesz megfontolandó, vajjon czélszerű-e ezek fölállítása, s miből háramlik az országra több kár vagy több haszon: abból-e, ha Magyarország tovább is föntartja a, monopóliumot vámvonal nélkül, vagy abból-e, ha megszűnteti a dohány-monopóliumot, és a két fél egymás ellenében vámvonalakatt állít föl? Ezt a mi szerkezetünk épen nem zárja ki; abban csak azon uralkodó eszme van kifejezve, hogy egyik félnek jövedelme a másikét semmivé ne tegye: és minden egyéb intézkedés, mely ezen zsinórmértéken kívül áll, én azt hiszem, a két fél kezébe adatott.
Midőn mi azt mondjuk: ezek a tárgyak nem folynak a sanctio pragmaticaból; nem szoros, viszonyos kötelezettség, hanem közös érdekek tárgyai, ezen közös érdekekre nézve egyezkedjünk, mint szabad nemzet, szabad nemzettel alku alapján, olyannak alapján, mely ismét az országgyűlés elé terjesztetik, oly módon, hogy ha az alku nem sikerül, a nemzet törvényes jogai fönmaradnak; midőn ezt mondjuk: 283teljesen meg vagyok nyugtatva az iránt, hogy az országnak semmiféle jogát meg nem csorbítottuk.
Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847/8-ban tétetett, mert e nélkül a kornak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöprötték volna alkotmányunkat.
Ha akkor az országgyűlés, ragaszkodva ősi arisztokratikus intézményeinkhez, szabaddá nem teszi a népet és a földet, nem osztozik a néppel jogokban és terhekben, ha szélesebb alapra nem fekteti az alkotmányt, a reánk következett nehéz évek súlyát el nem birtuk volna s összeroskadtunk volna a szenvedések alatt, a nélkül, hogy a művelt világ szánalma és részvéte kisérné végsülyedésünket. Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak nevével, ki azt 48-ban megindította s ernyedetlen erélylyel keresztülvitte. Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fennmaradt, és fenn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.
A 48-ki pesti országgyűlés szívesen folytatta volna az elkezdett munkát, és tovább fejlesztette volna a megkezdett 284átalakulást. De elleneink fegyverrel támadták meg ezen kezdetet, s nekünk a szükséges fejlesztés helyett védenünk kellett a meglevőt. A munka fennakadt, és épen azok vetették szemünkre, hogy ama törvényeink hiányosak, kik ezen hiányoknak czélba vett pótlásában fegyverrel gátoltak bennünket.
A küzdelem szerencsétlen véget ért. Alkotmányunk felfüggesztetett, s mi számos évekig az abszolut hatalom súlya alatt szenvedtünk, melynek fonákúl vezetett kormánya felemésztette anyagi erőnk nagy részét, a nélkül, hogy a birodalom többi részeinek felvirágzását elősegítette volna.
Tizenkét hosszú és nehéz év után elhatározta ő felsége, hogy alkotmányos úton fogja népeit kormányozni; de, fájdalom, ezen szép szándok sikere meghiúsúlt, mert félszeg volt az intézkedés, melylyel ezen szándékot életbe akarták léptetni, s magában hordotta magvát a sikertelenségnek, mely minden félszeg intézkedésnek átka szokott lenni.
Azon ünnépelyes alapszerződés, mely ősi alkotmányunkat biztosította: a sanctio pragmatica, lényegében ignoráltatott, és felfüggesztett alkotmányunk helyett más alkotmányt akartak nekünk oktroyálni, mely merőben ellenkezett ősi alkotmányunkkal.
Fegyver és forradalom, még a siker reménye mellett is, oly eszköz, melyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyulhatna 285a nemzet. És annyi szenvedéssel, annyi vesztességgel jár, hogy azt még áldozattal is kész kerülni az, kinek szívén fekszik a honpolgárok sorsa.
Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt, s e közben a nemzet erejét, jóllétét, bizalmát, reményét napról napra, mindinkább enyészni engedni: helytelen, sőt káros számítás lett volna, mert könnyen megtörténhetik vala, hogy a várt esemény be sem következik, vagy majd akkor következik be, mikor a segély, elgyengült nemzetünkre, már késő.
Méltánylom minden honfinak aggodalmát, ki az ország sorsát elhatározó fontos ügyekben a tárgynak másik oldalát is megvizsgálva, nehézségeket keres és talál, s azokat a törvényhozás terén figyelmeztetésül előadja. Hiszen ez is teljesítése a hazafiúi kötelességnek, és igen természetes, hogy a féltett kincsnek megőrzése sok óvatosságot igényel.
Azt mondják, hogy eddig is voltak közös viszonyok, és még sem léteztek közös ügyek. Bocsánat, ez tévedés. Azon ügyek, melyek e közös viszonyokból származtak, eddig is közös ügyek valának, csakhogy tárgyalásuk történt más alakban. Eddig ő felségének többi országai nem birtak alkotmánynyal, az ő érdekeiket irányunkban is a fejedelem 286képviselte; midőn tehát azon ügyeket, melyek a közös viszonyokra vonatkoztak, a magyar országgyűlés a magyar királylyal tárgyalta, ugyanazon magyar király, mint egyszersmind azon országoknak fejedelme, figyelembe vette azok érdekeit is, és ő képviselte azok részéről e tárgyalásoknál a közösséget.
Tekintsünk bár végig az országgyűlési feliratokon és királyi válaszokon, sok helyütt feltaláljuk világos nyomát annak, hogy a magyar király az ország valamely kívánatának megtagadásánál egyenesen örökös tartományainak érdekeire hivatkozott, melyeket ő képviselt. De most már azon országok is alkotmánynyal lesznek felruházva; nem fejedelmük, hanem ők maguk fogják képviselni saját érdekeiket azon ügyekre nézve is; melyek a velünk közös viszonyokból származnak. Akarhatjuk-e, hogy ők e jogot ne gyakorolhassák?
A közös ügyek tehát nem most születtek, hanem most azok eddigi kezelésének módját, különösen az osztrák tartományoknak alkotmányossága miatt, szükséges megváltoztatni.
Hajdan, ha két hatalmasság hadat üzent egymásnak. hónapok múltak el, míg seregeiket a harcztérre vezették akkor még országgyűléseket is lehetett tartani a háború 287megüzenése és megkezdése között. Most oly harczképes seregnek kell mindig készen állni, a mely együtt és közösen működhessék, mert még időnk sem volna a háború fölött tanácskozni, már annak vége is lehetne. Mutatták a közelebb lefolyt események, hogy alig volt néhány hét szükséges egy nagyszerű háború befejezésére. Meggyőződésem tehát az, hogy a közös és viszonos védelem oly kötelezettség Magyarországra nézve is, mely egyenesen a pragmatica sanctioból foly, melyet az ország soha kétségbe nem vont, melynek hű teljesítését soha meg nem tagadta. Ha kötelesek vagyunk fenntartani és megvédeni az elválhatlan birtoklás elvét, kétségtelenül tartozunk a védelemnek oly módjáról is gondoskodni, mely czélszerű legyen, különben a sanctio pragmaticának ezen feltételét magunk játszanók ki.
A külügy békés eszköze az állata védelmének és az olyan országokra nézve, melyek ugyanazon uralkodó alatt állanak, és viszonos együttes védelemre kötelesek, csak közösen és együtt vezettethetik czélszerűen. Közös uralkodó és közös védelem mellett két külön vezetett külügyet képzelni alig lehet a nélkül, hogy a legnagyobb zavarok és fonák ellentétek, sőt mondhatnám, rövid időn gyakorlati lehetlenségek be ne álljanak. Mióta a trónöröklés és az elvalászthatlan és feloszthatlan birtoklás meg van állapítva, nem is gyakorolta, nem is követelte Magyarország a külügyek 288külön vezetését. Az 1790-iki XVII. t.-cz, azt mondja »ő felsége magához a státusminiszteriumhoz is fog magyarokat alkalmazni, és oly rendeléseket teend, miszerint azok, kik a magyarok közül külkövetségekre kívánnak alkalmaztatni, magukat az állam titkos kanczelláriájában kiképezhezhessék.« A törvénynek ezen szavai nem mutatnak azon szándékra, hogy a külügyek különválasztva kezeltessenek, hanem inkább azok közösségének elismerését foglalják magokban. Az 1848-diki törvények sem szólnak külön külügyekről és külön külügyminiszteriumról, és az 1861-diki felirat is fejedelmi jognak ismerte el a külügyek vezetését. A mi (közüsügyi) javaslatunk tehát a külügyekre vonatkozólag nem semmisítette meg az ország alkotmányos függetlenségét, sőt, ha ez elfogadtatik, Magyarország szabadon választott delegácziója által, tehát saját meghatalmazottai által, közvetve a külügyekre oly befolyást fog gyakorolni, minőt eddig sem közvetve, sem közvetlennűl nem gyakorolt. Mert hiszen azt, hogy újonczállításkor az országgyűlés a külügyek állásáról is értesítve lőn, a külügyek külön vezetésének tekinteni talán senki sem fogja, minthogy ez amúgy is csak ritkábban és néha csak minden 10-dik évben fordúlt elő.
A delegáczió tagjait mindenik fél alkotmányos úton, a paritás alapján, hasonló számmal szabadon választja meg. 289Választjuk tehát mi a magunk delegátusait oly férfiakból, kikben az országgyűlés többségének bizalma van; választjuk csupán egy évre, tehát egy évi költségvetés megállapítására. Mindenik félnek delegácziója saját elnökét maga választja: mindenik külön ül össze: csupán írásban közlik egymással nézeteiket, s ha így egyetértésre nem juthatnak, egyszerű többséggel határoznak. És mi fölött határoznak? A két fél felelős miniszteriumának befolyásával kiszámíttatik, hogy a következő évre mennyi költséget igényelnek a közős védelemnek eszközei, t. i. a védelem békés eszköze a külügy, és a védelem fegyveres eszköze a hadsereg. E kiszámítás közöltetik külön mindenik delegáczióval és azok ezt megvizsgálván, vagy közegyetértéssel, vagy többséggel elhatározzák, hogy mennyi legyen a következő évre az ezen tárgyakra fordítandó költség. Minthogy az így megállapított költségvetés azt a kötelezettséget vonja maga után, hogy mindenik fél az abból reá eső összeget tartozik fizetni, kétségtelen, hogy a költségvetésnek, vagy ha tetszik: az adónak ezen részét Magyarország ezentúl nem az eddigi mód szerint, és nem maga közvetlenül fogja meghatározni, hanem szabadon választott megbizottjai által azon alkotmányos országok megbizoltjaival, kikkel közös azon kötelezettsége, hogy a birodalom föloszthatlan s elválhatlan birtoklását minden megtámadások ellen megvédje. Mind a két fél alkotmányos lesz, mind a két fél érdeke ugyanaz lesz, hogy t. i. a védelem czélszerű legyen, s minél kevesebbe kerüljön. Magyarország tehát ezentúl is 290fogja gyakorolni adómegajánlási jogát a külügy és a hadsereg költségeire nézve is, csakhogy nem közvetlenűl, hanem közvetve gyakorolja azt saját megbizottjai által. Nem vitatom, hogy e változtatás magában csekély, de azt állítom, hogy mégsem foglalja magában az ország alkotmányos függetlenségének megsemmisítését.
Attól félnek némelyek, hogy a másik fél delegácziója, ha szorosan összetart, s a mi delegácziónkból csak egy tag szavaz is vele, oly terheket róhatna mi reánk, melyeket majd el nem bírunk. De hiszen mindazon teher, melyet mireánk rónának, őket is épen úgy nyomná, mint minket, mert nem külön fogják meghatározni a mi terhünket, hanem az egész költségvetést együtt állapítják meg, s az arány, mely szerint mi abban részesülünk, javaslatunk szerint is nem a delegáczió által, hanem előre több évekre kölcsönös alku mellett, mindkét országgyűlés befolyásával fog meghatároztatni.
Azon ellenvetésre, hogy hátha érdekeik ily megterheltetésünket kívánnák, egyszerű a felelet. Hiszen a delegácziók sem vasútakról, vagy kereskedelmi ügyekről, sem pedig oly dolgokról nem határoznak, melyekben nekik különvált érdekeik lehetnének. Ők csupán a külügynek s a hadseregnek költségvetését állapítják meg. Ebben pedig nekik 291is csak abból van hasznuk, ha ezen költségvetés, a védelem czélszerűsége mellett, minél kisebb lesz.
Törvényt sem fognak ezen delegácziók alkotni. Azt állítják némelyek, hogy az adó megajánlása is törvényhozási tény. Nálunk Magyarországon, szorosan véve, törvényhozási ténynek ezt nem lehet mondani, hanem inkább csak országgyűlésinek, mert Magyarország a közvetlen adók megállapítását nem szokta törvényben kimondani. Azonban nevezzük akár országgyűlési, akár törvényhozási ténynek: annyi mindenesetre igaz, hogy a törvény ereje jogilag mindaddig fennáll, míg azt a törvényhozás mindkét fele, közös egyetértéssel, meg nem szűnteti. A törvény erejének megszüntetéséhez tehát törvény kell, a megajánlott adó pedig csak esztendő végeig tart, s annak megszűntetéséhez nem kell új törvény, sőt újabb megajánlása újabb határozatot kíván.
Sem az adórendszernek. sem az indirekt adóknak megállapítása, változtatása, sem kivetése vagy behajtása fölött nem fognak a delegácziók rendelkezhetni. Ők csak a költségvetést állapíthatják meg. Minden egyéb intézkedés a két fél külön országgyűlésének és felelős miniszteriumainak köréhez tartozik, s így azokat, azok működését némileg mint a 61-ki feliratban kimondott esetenkinti érintkezést lehet tekinteni, mert csak egy évre választatnak, s 292évenkint csak egyszer fordúl elő a költségvetés megállapítása.
Szabad legyen kérdeznem: meg van e semmisítve alkotmányos függetlensége azon országnak, mely saját országgyűlésén alkotja minden köz- és magánjogi és közigazgatási törvényeit: saját országgyűlésén állapítja meg védrendszerét és annak minden változtatását? Ő rendelkezik a szükséges újonczokról, azoknak számáról, kiállítási feltételeiről, a katonaság elhelyezéséről és élelmezéséről. Meg van-e semmisítve azon országnak alkotmányos függetlensége, mely maga határoz államjövedelmei, adórendszere, az adó kivetése és behajtása fölött, melynek felelős parlamentális kormánya van, s melynek e kormány felelni tartozik minden fillérnek hová fordításáról? Meg van-e semmisítve csupán az által, hogy a költségvetésnek egyik pontját, a hadseregnek költségeit nem közvetlenül, hanem közvetve, szabadon választott meghatalmazottai által, egy más alkotmányos országgal együtt, a paritás és az érdekek ugyanazonossága által védve annak minden túlnyomósága ellen, mindig csak egy évre közösen határozza meg? És teszi ezt azért, mert azon országgal, egy ünnepélyes alapszerződésnél fogva, közös és viszonos védelmi kötelezettségben áll, oly kötelezettségben, melyet a hadtudomány jelen állásában a régi módon czélszerűen teljesíteni már alig lehelne, s melynek 293eszközeit bizonytalanságnak vagy időnkint bekövetkezhető halasztgatásnak kitenni káros, sőt veszélyes volna? Kérdezem, oly nagy-e a különbség az alkotmányos függetlenség mértékére nézve e két helyzet közt, hogy midőn az egyikre – a korábbira – úgy, mint az ország függetlenségének korszakára hivatkozunk, a másikat, mely javaslatunk elfogadása esetére állana be, az alkotmányos függetlenség megsemmisítésének tekinthessük?
Függetlenségnek függés az ellentéte, s midőn a függetlenség megsemmisűl, függésnek kell beállni; a függés pedig azon állapot, midőn egyik fél parancsol, akár hatalommal, akár többsége által, a másik pedig engedelmeskedik. De, midőn két teljesen egyenjogú fél, egyedül a közös kötelezettség teljesítését, a paritás alapján, hasonló számú meghatalmazottjai által intézi el, s a meghatalmazottak egy meghatározott tényre és kiszabott időre vannak megválasztva, még azonfelűl érdekeik is hasonlók, habár a kérdés a szavazatok többségével dől is el: ezt szoros értelemben függésnek nevezni nem lehet. Ily esetben melyik fél függ a másiktól? Azt mondja talán valaki, hogy függenek egymástól; de hisz ily értelemben minden szövetkezés, mely közös védelemre köttetik, megsemmisítése volna a függetlenségnek.
294Hiszem azt, hogy alkotmányunk azon visszaállítása, mely (közösügyi) javaslatunk elfogadásának reményében tettleg életbeléptetett, sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsülyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítások és azon sorvasztó várakozás, mely addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsülyedéssel fenyegetve, helyzetünkben késő lesz.
Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn az 1848-dik évi szept. 18-án a magyar országgyűlés megbízásából, mint küldöttek, a bécsi országgyűlést felszólítottuk, »bízza meg miniszteriumát a magyar miniszteriummal leendő egyezkedésre, hogy köztünk és Ausztria között a kölcsönös viszonyok végleges elhatározása által, minden ezentúli súrlódásoknak és egyenetlenségeknek eleje vétessék« ha – mondom – akkor nekünk a kiegyezkedés oly módját ajánlották volna, minőt a mi javaslatunk tartalmaz, a magyar országgyűlés azt valószínűleg nem utasította volna vissza.
Meg vagyok győződve, hogy akkor, midőn 1848-ban okt. 8-kán, a mi országgyűlésünk alsóháza végzésileg kimondotta többek közt azt, hogy: »Magyarország és annak képviselőháza, szabad néphez illőleg, bizonyosan az ausztriai néppel mindazon érdekeket, melyek három százados viszonyainkból erednek, a legbarátságosabb úton fogja kiegyenlíteni;« jelen javaslatunk elvei szerint kiegyezkedhett volna.
295Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn minket az országgyűlés hg. Windischgrätz táborába küldött egyezkedés végett, a berezeg, a helyett, hogy feltétlen megadást követelt, jelen javaslatunk szerinti kiegyezkedéssel kinált volna meg: a nemzet képviselői nem lettek volna idegenek azt elfogadni.
Meg vagyok győződve, hogy Buda várának visszavétele után, s a nagy-sarlói ütközet után is, melyek fénypontjai valának a küzdelemnek, hozzájárúlt volna ily egyezkedéshez. És mennyi vér, mennyi szerencsétlenség, mennyi szenvedés lett volna megelőzve! Hol állanánk most erőben, tehetségben, fejlettségben, hol állana a birodalom! Most békés úton juthatunk ily kiegyenlítéshez; ne utasítsuk azt el magunktól. Más-e most a jog, mint akkor volt, vagy talán erősebbek vagyunk, és több erőfeszítést, több szenvedést megbírunk? Ha sikerült politikai létünk roncsolt hajóját egy kis révpartra juttatnunk, visszalökjük-e azt ismét a zajgó tenger hullámai közé, csupán azon kétes reményben, hogy talán, de csak talán, majd ha a vész el nem sodor, egy szebb, nagyobb, biztosabb kikötőbe juthatunk?
Azon aggódnak némelyek, hogy az osztrák birodalmat felbomlás veszélye fenyegeti, és ezért nem kívánják Magyarország sorsát hozzákötni. Állítják, hogy ha egykor Európa politikai szükségnek tartotta is az osztrák birodalom 296fennállását, most ezen nézet nagyrészt megváltozott. Szabad legyen megjegyeznem, hogy nagy birodalom végfelbomlása nem oly könnyen és nem oly hamar történik, kivált ha annak fejedelme népeinek alkotmányos szabadságában keresi trónjának legerősebb támaszát.
Megjegyzem azt, hogy azon politika, mely figyelembe nem veszi a jelent, és egyedül eshetőségekre akar építeni, és pedig oly eshetőségekre, melyek el is maradhatnak, máskép is alakulhatnak, nem czélszerű politika.
Van-e, ki óhajtja Ausztria felbomlását? – nem tudom: de ha vannak ilyenek, azok azt bizonyosan nem a mi érdekünkben óhajtják. Félek, nagyon félek, hogy e felbomlás által nem mi nyernénk, s a mi sorsunk jobbra nem változnék.
És ha a kiszámíthatlan események ezen katasztrófát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-e, hogy azon katasztrófa Magyarországot államilag rendezett állapotban találja, vagy az-e, hogy erejében megfogyva, a folytonos provizóriumok zavarának közepette kelljen szembeállnunk a végzetszerű eseményekkel? Az első esetben könnyebben és biztosabban szolgálhatnánk szilárd magváúl egy új alakulásnak; a másik esetben csak rendezetlen anyagnak tekintenének bennünket, melyet szétbontva, más építkezésre használhatnának fel, s ez ellen aztán sikeretlenűl 297hivatkoznánk törvényeinkre és alkotmányos függetlenségünkre.
Feltünő előttem az, hogy épen azok, kik a felbomlás lehetőségét felteszik, leginkább idegenek a delegáczió eszméjétől. Hiszen, ha a birodalom felbomlanék, a delegácziók is megszűnnének, mint minden egyéb viszonyaink; s ily esetben vagy mint önálló külön állam, teljes erejében függetlenül alakulna Magyarország, vagy több népekkel egyesülve, új szövetkezési államot alkotna. Az elsőt nem számítom a politikai lehetőségek közé. Örülne minden magyar és örülnék én is, ha oly erővel és hatalommal bírnánk, a minőt ily önállás megkíván. Nem becsülöm én kisebbre nemzetem erejét a valónál. Azt mondta valaki, hogy ne mondogassuk mi magunkat gyengéknek. Úgy hiszem, önérzetünk ettől meg fog óvni bennünket. Egyébiránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat azért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint a milyennek magát hitte; ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint a milyen volt, szomorú következések származtak. A mohácsi vész egyik oka erőnknek épen ezen túlbecsülése lehetett.
Az államok ereje nem abszolut fogalom. Lajos és Mátyás korában nem csak azért volt Magyarország nagy 298és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott. Anglia Skótiával nem volt egyesítve, a mostani Francziaország több részre volt szakadva; Németországnak és Olaszországnak sok ura volt, Oroszország Lengyelországgal sem bírt megküzdeni; csak a török erő volt hatalmas és tekintélyes. Most azonban mily nagyok az európai államok dimenziói! A 20 millió népességű Olaszországot, értelmes népével, virágzó kereskedésével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ! Fel bírna-e ezek közt állani Magyarország, ide ékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé?
Ha pedig más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani: nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal együtt kellene elintéznünk? nem kellene-e azokat közösen kezelnünk? És nem volnánk-e kénytelenek a delegácziók eszméjével akkor is megbarátkozni?
Némelyek (közösügyi) javaslatunk ellenében a közvéleményre hivatkoznak. Tisztelem én is a közvéleményt, és teljesen méltánylom annak hatalmát, mert tudom, hogy azzal szembeszállni rendesen sikertelen küzdelem; de politikai életem folytán azt tapasztaltam, hogy alig van nehezebb feladat, mint igen sok tárgyra nézve a valóságos
közvéleményt megtudni. Kiki azon körnek véleményét ismeri legjobban, melyben él, melylyel társalog; csak néha vonja magára figyelmét egy-két hang a távolból, és igen hajlandó az ember saját körének véleményét közvéleménynek tekinteni. 299Tévedtem én is e részben nem egyszer, és tévedtek úgy hiszem, mások is. Gyakran megtörténik, hogy midőn a vélemények sokfelé ágaznak, minden árnyéklatnak vannak pártolói, számosak; és ki fogja mondani tudni, hogy melyik mellett áll valósággal a közvélemény? Megszámítani pedig azt a közvéleményt vajmi nehéz volna!
közvéleményt megtudni. Kiki azon körnek véleményét ismeri legjobban, melyben él, melylyel társalog; csak néha vonja magára figyelmét egy-két hang a távolból, és igen hajlandó az ember saját körének véleményét közvéleménynek tekinteni. 299Tévedtem én is e részben nem egyszer, és tévedtek úgy hiszem, mások is. Gyakran megtörténik, hogy midőn a vélemények sokfelé ágaznak, minden árnyéklatnak vannak pártolói, számosak; és ki fogja mondani tudni, hogy melyik mellett áll valósággal a közvélemény? Megszámítani pedig azt a közvéleményt vajmi nehéz volna!
Midőn a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot. Törvényhozói dolgokkal, melyek készültséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik, és nekünk, kik azzal foglalkozunk, kőtelességünk a nép érdekét is szívünkön viselni, és azt tenni, mit e tekintetben legszélszerűbbnek látunk.
Hiszem, hogy a nép nem fogna nekünk köszönetet mondani, ha meghiúsítva a békés kiegyenlítés sikerét, visszaesnénk vele együtt ismét a bizonytalanságnak, a zavarnak, a rendetlenségnek örvényébe, melyből a szabadulás oly nehéz, s a szenvedésekért, melyeket tűrt, és még tűrnie kellene, semmi egyebet nem nyújthatnánk neki, mint azon kétes vigaszt, hogy az európai eseményeknek egy véletlen 300fordulata reánk még tán jobb sorsot is hozhatna, mint a mit jelenben e békés kiegyenlítés által elérhetünk.
Azt mondják tán némelyek, hogy ez az opportunitás politikája. – Igenis az. Midőn arról van szó, hogy a fennálló törvényt a végrehajtó hatalom megtartsa és teljesítse, akkor az opportunitás nem irányadó: mert a jogilag meg nem változtatott törvényt szorosan meg kell tartani; de a törvények alkotásánál épen az opportunitás az, a melyet mellőzni nem lehet. A mely törvényhozó ezt figyelembe nem veszi, üdvös, czélszerű törvényt alkotni ritkán fog. Minden alkotmány, minden törvény, minden instituczió az opportunitás postulátumánál fogva jött létre, és addig czélszerű, míg annak megfelel. Ezt mondtam én akkor is, midőn a jelen országgyűlésen felszólaltam azok ellenében, kik a jogfolytonosságban a törvények megtartására nézve is az opportunitás szempontjából indultak ki.
Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok. Ily feleselések sem a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, sem az ország javát elő nem mozdítják; az el nem fogúlt közvéleménynek józan tapintata meg fogja mérni azok jelentőségét.
301A legbecsesb ajándék, mivel polgártársak polgártársukat megajándékozhatják: a bizalom; és én ennek teljes értékét szívemből méltányolom. – A fáradozások súlya alatt, s a nehéz kötelességek teljesítésében csak ez egyedüli támaszom, mely olykor a csüggedéshez közeljáró erőmet fenntartani képes, és azon hit, hogy polgártársaim nem a sikerhez, hanem a jó és becsületes tiszta akarathoz kötik bizalmukat. Az őszinte akarat nálam nem fog hiányozni, a siker az Isten kezében van. – Egyes ember szava gyönge szó a politikai viták között, de ha azon szó a polgárok akaratát fejezi ki, ha a szóló mögött a nép egyesűlt kívanata áll, a gyönge szó is hatalmassá válik, kivált ha annak alapja törvényes igazság. Az érdem, mely a sikert előmozdította, nem egyes emberé, hanem a népé.
Örültünk és örülünk, hogy alkotmányos szabadságunk évezredes élőfája, melyet annyi vihar ostromolt, de gyökerében meg nem rázott, ismét zöldelni kezd és virágzásnak indúl. Ne feledjük azonban, hogy a virág még nem gyümölcs, de gyümölcs lesz belőle, ha Isten megóvja veszélytől. Hosszú az idő, mely szükséges arra, hogy a virágból gyümölcs fejlődjék és a gyümölcs megérjen. Mi, kik 18 nehéz éven át türelemmel tudtunk várni, gyakran enyészni kezdő csekély remény mellett is: várjuk el türelemmel a virág kifejlődését, a gyümölcs megérését. Kérjük a Mindenhatót, 302hogy dértől, fagytól mentse meg a gyönge hajtásokat, ápoljuk a fát, őrködjünk, hogy semmi ellenség fejszét ne vethessen annak gyökerére, és őrizkedjünk erőszakosan lerázni a fának még éretlen gyümölcseit, mert fanyarok volnának azok és türelmetlenségünkkel semmivé tennénk magát a reményt is. Gondos ápolás szükséges tehát, folytonos őrködés, erély, óvatosság és türelem, hogy a kincset, melyet vissza nyertünk, jövőre megőrizhessük. Nem hiszem, hogy legyen e hazának oly fia, ki ne óhajtaná honának boldogságát, szabadságát és fejlődését, s ha e czél felé talán egyik vagy másik közülünk más útat tartana jobbnak; ha figyelmeztetve adna nézetünktől eltérő tanácsot; ne tekintsük azt gyanúval, kétkedéssel a jó szándék iránt, hanem ítéljük meg a hazafiúság, és testvéri szeretet szempontjából még akkor is, ha a tanács nézetünk szerint helyes nem volna. – Én mindig köszönettel tartozom annak, ki figyelmeztet útam nehézségeire, és még annak is, ki nekem jó szándékból azt mondja, hogy útam czélhoz nem vezet, köszönettel tartozom még akkor is, ha figyelmeztetését alaptalannak hiszem. Csak így fog egy czélra működni, néha talán különböző útakon, a honfiak ereje; csak így bír tekintélylyel még elleneink közt is; csak így valósulhatnak a szép remények, és megérik a gyümölcs, mely még most virágában rejlik.
303Ha majd azon állásban leszünk, hogy törvényeket alkothassunk, ha akár a másik oldalról, akár általunk egy »inkompatibilitási« törvényjavaslat benyújtatik, azt pártolni fogjuk, addig pedig, ha netalán ez ügy országgyűlési tanácskozás tárgyáúl tétetnék, kimondhatjuk határozottan azt, hogy a képviselőház megvárja minden tagjától, hogy ha netalán az országgyűlés folyama alatt hivatalnokká kineveztetnék, s azt el is fogadná, miután ez által az a qualifikáczió, mely mellett képviselővé választatott, megváltozott, képviselői állomását önként leteendi, s magát új választás alá bocsátja.
A »Pesti Napló« szerkesztője lapjának (1867) 123-ik számában, Pulszky Ferencz pedig az »1848«-nak 72-ik számában, elég érthetőleg vetik fel azon kérdést: hogy Kossúth Lajosnak hozzám intézett és hírlapilag is közlött nyílt levelére fogok-e felelni, s elmondandom-e részletesen annak tartalmáról véleményemet?
E kérdésre egyszerűen és teljes tisztelettel nyilvánítom hogy azt tenni nem szándékom.
Ha az említett levél magán, barátságos levél volna, ha Kossúth Lajos azért írt volna nekem, hogy előadva nézeteit, kifejtve okait, engem is meggyőzzön azoknak alaposságáról, s megróva eljárásomat, eltérítsen azon politikától, melyet eddig követtem: tisztelet és egykori barátságunk emléke arra ösztönöznének, hogy részletesen válaszoljak 304soraira, s vádjainak ellenében igazoljam azon eljárást, melyet ő kárhoztat. Mert a barátságos megrovás még akkor is figyelmet érdemel, midőn keserű és alaptalan.
De Kossúthnak hozzám intézett levele nem magán-levél, ő maga is nyílt levélnek nevezi azt. Kossúth nem nekem akart írni, hanem ellenem, s midőn levelét póstán hozzám küldötte, egyszersmind megküldötte azt a Magyar Újságnak is, hírlapi közlés végett.
Nem tekinthetem tehát e levelet egyébnek, mint hírlapi czikknek, melylyel, mint vádirattal, lép fel a közönség előtt Kossúth ellenem és eddigi eljárásom ellen, hogy nevének és múltjának súlyát ő is a mérlegbe vesse kárhoztatásomra.
E vádirat ellenében magamat és eljárásomat igazolni nem tartom szükségesnek. Politikai eljárásom nyilvános volt. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt, mert őszintén és tartózkodás nélkül kifejtettem azokat ott, hol képviselői állásomnál fogva jogom és kötelességem volt felszóllalni; védtem a jogilag fennálló törvényeket az abszolut hatalomnak egyoldalú eljárása ellen, s midőn arról kellett tanácskoznunk, hogy hazánk érdekében szükséges-e az eddigi törvények valamely pontját a törvénykezés rendes útján módosítani, és ha szükséges, minő módosítás leend legczélszerűbb, elmondottam én is meggyőződésemet és annak okait. – Kifejtettem azon egyéni véleményemet, hogy én helyzetünkben a békés kiegyenlítést üdvösebbnek tartom 305mint oly politikát, mely bizonytalan igéretek mellett várakozásra, további szenvedésre utalva, csupán véletlen eseményektől, talán forradalomtól s a birodalom szétbomlásától, külföldi segélytől, melynél bizonyosan nem a mi érdekünk volna a főtekintet, új és idegen szövetkezéstől, melynek sem alakja, sem czélja, sem haszna még tudva nincs, függesztené fel sorsunk jövendőjét. – Kifejtetettem, hogy a kiegyenlítésnek azon módja, melyet én javaslok, alkotmányos szabadságunkat nem veszélyezteti, s hazánkra nézve sok tekintetben előnyös.
E felszólalásaim, melyeket nem a szenvedélyekhez, hanem a higgadt megfontoláshoz intéztem, nyilván történtek. Ott vannak azok az országgyűlés naplójában, s közöltettek annak idejében a hírlapok hasábjain is. E felszólalások foglalják magukban az én igazolásomat az ország előtt. Ezen felül más igazolást keresni, vagy vádat váddal viszonozni, s azokkal, kik az országgyűlés többsége által elfogadott kiegyenlítési javaslatot a februári pátenssel s az 1861-ik évi országgyűlésre küldött királyi leiratokkal ugyanazonosaknak tartják, vagy legalább hirdetik, hírlapi vitatkozásba bocsátkozni sem szükségesnek, sem helyesnek nem tartom.
Az országgyűlési többség védelmére felszóllalnom vétek volna azon derék férfiak ellen, kik e többséget képezték. Felel közűlök mindenki Isten előtt és önlelkiismerete 306előtt, s ha kell, egy ország előtt, azért, mit meggyőződésből cselekedett.
Kit sem a hatalomnak parancsszava, sem becstelen érdekek, sem hiúság és a pillanatnyi népszerűség hajhászása nem vezetnek, hanem keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét. Saját véleményemért, szavazatomért felelek én is. – Meri-e valaki állítani, hogy véleményemet másokra kívántam erőszakolni, akár ámításokkal és csábító igéretekkel, akár szemrehányásokkal? Felszólítottam-e bárkit, hogy azon párthoz álljon, melynek tagja én vagyok? Akartam-e bárkit gátolni saját meggyőződésének követéséhen? Kértem-e valakitől szó- és kézadást arra nézve, hogy velünk tart és tőlünk el nem fog válni? Használtam-e valaha a pártszerzésnek sok helyütt szokásos- de általam soha nem helyeselt eszközeit? Nem voltam-e azoknak egyike, ki még a pártdisciplina pressióját sem helyeseltem lényeges tárgyakban és elvi kérdésekben? – Ha mind e mellett a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, a mi az övék. Az én igazolásomra tehát a többség nem szorúlt.
Midőn valamely nagyfontosságú kérdés fölött kell vitatkozni, szeretem mindenekelőtt tisztába hozni azt, hogy 307a különböző véleményűek megegyeznek-e valamely alapeszmében, mely a vita kiindulási pontjáúl szolgálhat, és hogy mi az, miben egyetértenek: mert ha egy közösen elismert igazsághól indúl ki mindkét fél, a vitatkozás könnyebb s gyakran a kiegyenlítés hamarább sikerül.
Sajátságos az, hogy Madarász képviselő úr, a szegény nép érdekére hivatkozva, ellenzi az eddigi adók ideiglenes behajtását; de mivel ő is érzi azon igazságot, hogy az államköltségekről gondoskodni kell, oly módot javasol, mely egyenesen a nép megrontására vezetne.
Szép szavaknak, ékesen szólásnak néha sikerül egy vagy más dolgot még akkor is elhitetni az emberekkel, ha a dolog nem egészen úgy áll; de Madarász képviselő úr azt mégsem fogja elhitetni soha senkivel, hogy ő a demokracziának nagyobb barátja, a nép érdekeinek forróbb védelmezője volna, mint az 1789-diki franczia forradalom vezetői, kik mindent egyedül a nép nevében, s a nép jogainak érdekében tettek; és mégis a forradalom kiütésekor is első gondjok volt az előbb fennállott adókat ideiglen megállapítani és azok rendes befizetését megrendelni: pedig azon adók sem voltak előbb a nép által alkotmányos úton megállapítva. Itt még az a körülmény is megvolt a franczia forradalom kezdetén, a melyet most nálunk Madarász képviselő 308úr megemlít, t. i. az inség. Francziaországban szükség, sőt mondhatni, éhség volt akkor, és a forradalom a fennállott adókat mégis megszavazta: nem azért, hogy az éhező nép sorsát még rosszabbá tegye, mert tudta, hogy a hatalom kezelői azt a lehetőségig kímélni fogják; hanem azért, hogy az állam költségei azoktól, vagy azok által, kik az inség által sújtva nem lévén, fizetni tudtak, fedeztessenek.
Midőn egy állam, újra életre ébredve, működését megkezdi, nem nagy tekintélyt, nem sok bizalmat szerez az által, ha legelsőbben is azt mondja ki, hogy az első évben majd csak rovásra akar élni és minden előforduló költségeit adósságokból födözi. Kecsegtető lenne talán, sőt csábító némely tapasztalatlanokra, ha kihirdetnők, hogy ezen évben semmiféle adó többé nem létezik. De a ki e lépésnek minden következéseit csak egyszerű józan fölfogással végig tekinti, be fogja látni, hogy a kivetkezések sokkal súlyosabbak és veszélyesebbek. Ugyanis tekintsük a dolgot gyakorlatilag. Ha kimondjuk, hogy a folyó év végeig senki adót fizetni nem tartozik, s hogy minden közvetett adók egyáltalában megszűnnek, igen természetes, hogy nem csak azok nem fognak fizetni, kiktől épen nem telik, hanem ázok sem, kik fizethetnének. Madarász úr javaslata szerint tehát az állam minden szükségei kölcsön által volnának fedezendők. A ki csak távolról ismeri napjainkban a pénzpiacz 309állapotát, a ki tudja, hogy minő áron kapott kölcsönt eddig is a birodalom, a kinek e viszonyokról legkisebb fogalma van: az nem kételkedhetik, hogy mi ezen új kölcsönnél 100 forint helyett alig kapnánk többet, mint a legjobb esetben 75-öt. Ne ámítsuk magunkat, és ne higyük, hogy kivált kezdetben a mi hitelünk kiválólag nagy lesz, különösen, ha gazdaságunk megkezdésében oly módon járunk el, mint Madarász képviselő úr javaslá, és kimondjuk, hogy jövedelmünk ezen évben nincs, mert nem akarjuk, hogy a nép fizessen, hanem csinálunk adósságot.
Már ha fölveszszük, hogy 100 frt helyett csak 75-öt kapunk, és mégis 100 frtot kell visszafizetnünk a kapott 75-ért: igen természetes, hogy az állam költségeinek födözése ily kölcsön útján 1/4 részszel többe kerülne, mint egyébként került volna. Ezenkívül a kölcsön vett pénztől kamatot is kell fizetni, és mivel az adósságot nekünk senki el nem engedné, s azt teljes értékben kamattal együtt viszsza kell fizetni: ugyanazon adózó népnek, melyet kímélni akarunk, minden 75 frt helyett 100-at kellene fizetnie, sőt a kamattal együtt többet; és pedig fizetni kellene azt, a mit most két év alatt fog fizetni, megszaporított mennyiségben egyszerre, és pedig egy év alatt.
Madarász képviselő úr sokat emlegeti, hogy ő gyakran megfordúl a nép között. Kérdezze meg azt a józan 310eszű, tiszta fölfogású népet: ha szeretné-e, hogy az idén, egész az esztendő végeig, senki adót ne fizessen, se a szegény, se a gazdag, minden közvetett adó megszűnjék, hanem csináljunk adósságot, drágán nagy uzsorával és kamattal, és azt esztendőre szegény és gazdag egyszerre a jövő évi adóval együtt fizesse vissza? Meg vagyok győződve hogy a nép az ily pártolást és a könnyítés ily módját nem fogja megköszönni, és hajlandóbb lesz arra, hogy kíméltessék az, kinek kenyerét kellene kivenni szájából adója fejében; de a ki fizetni képes, fizessen ez évben is, jövő évben is lassankint, mert a fizetés két év alatt könnyebben esik, mint ha ugyanannyit, sőt, mint említém, a kamattal és uzsorával még többet, egyszerre és egy évben kellene fizetni. Ez valóban, neveztessék bár filantrópiai névvel, nem kímélése, nem ótalma, hanem megrontása volna a népnek.
Egyébiránt, a mi az alkotmányosságot illeti, nem tudom, minél fogva tartja Madarász képviselő úr alkotmányosabbnak a kölcsön fölvételét, mint az adók megálapítását? Az országgyűlésnek egyikhez ép annyi joga van, mint a másikhoz; s ha, mint ő állítá, joga nem volna az országgyűlésnek azért is, mert a fejedelem még nincs megkoronázva, a közadót megállapítani: bizony adósságcsinálásra sem volna joga, mert egyik, úgy mint a másik, az országnak terhe.
311Úgy látszik, nagyon nehezen tudunk a parlamentáris kormány fogalmához hozzá szokni: mert mindenben visszaesünk megint a régi megyei és ő felsége által kinevezett consiliumi dicasterialis kormány eszméjébe. Én azt gondolom, nem csak nem fölösleges, hanem múlhatatlanúl szükséges, hogy mind a törvényhatóságok, mind az egyes tisztviselők felelősek legyenek… A miniszterium a törvény körében a kötelesség teljesítésére nézve parancsol, és azért, a mit parancsol, felelős: ezért jogának is kell lenni; hogy azon tisztviselőt, ki parancsát nem teljesíti, felelősségre vonja. Különben, ha a miniszterium előbb a megyét volna kénytelen ez iránt megkérni és a megye csak akkor vonná felelősségre az egyes tisztviselőt, ha neki tetszik: nem lehetne kormányozni.
Minden hazafi, legyen az magyar, román, szerb vagy szláv, a szabadságnak azon első szabályát okvetlenül tudja, hogy tiszteletben kell tartani azon állam törvényét, a melyhez tartozunk és a melyben élünk. Nagyon szomorú volna, ha most, midőn alkotmányunk visszaállíttatott, elsőben is mindjárt azon kezdenők, hogy a még fennálló és meg nem változtatott törvényt tettleg magunk szegnők meg. (Macellariu Illés oláh nyelven kezdett szólani.) A törvény világos: mennyire lesz szükséges ezt továbbra is megtartani, az a ház bölcseségétől függ; hanem míg fennáll, addig ahhoz kell alkalmazkodnunk.
312Több jeles hazafiak vannak itt, több nemzetiséghez tartozók, mindenki szereti a maga nemzetiségét, szereti a maga nyelvét: de egyedül a törvény iránti tiszteletből még eddig meg nem kisérté senki itt a ház előtt más nyelven szólani, mint a melyet a törvény kiszabott. Maga a t. képviselő bizonyosan egyenesen a tőrvény iránti tiszteletből állott el attól, a mit elkezdett, t. i. a más nyelven fölszólalástól.
Egyébiránt bizonyossá teszem a t. képviselőt, hogy fölszólalása se ingerűltséget, se keserűséget nem okozott. Szomorú volna, ha az indulatosság, a keserűség és az ingerültség e teremben is lábra kapna. A nemzetiségi törekvések korunkban ép oly korszerűeknek látszanak, mint egykor a vallási viszályok voltak; de remélem Istentől, hogy valamint vagy elértük, vagy közel vagyunk azon időhöz, a hol az ember becsét nem a katekizmus szerint ítélik meg. úgy eljön azon idő is, midőn az ember becsét, értékét, alkalmas voltát nem a grammatika és a szótár szerint bírálják meg. Várjuk he ezen időt, és addig is legyünk egymás iránt méltányosak és türelmesek: ingerültség nélkül sokkal könnyebben fogjuk megoldani azon kérdést, mely előttünk fekszik, mint az ingerültség árjának messze ragadó áradatával, mely czélhoz nem, sőt attól inkább elvezet.
Én tehát arra kérem a tisztelt képviselőházat is, tekintsük ezen dolgot ez alkalommal bevégzettnek; ne mozdítson bennünket el semmi azon szándéktól, melyet föliratainkban annyiszor kifejeztünk, hogy t. i. a rendes törvényhozás 313útján szándékozunk a haza minden nyelvű, ajkú és vallású polgárai iránt teljes mértékben igazságosak és méltányosak lenni.
A megyék (1848 előtt) részesei valának a törvényhozásnak, s befolyást gyakoroltak a törvények végrehajtására. A törvényhozás terén független volt hatáskörük s a kormánynak semmi tekintetben nem voltak alárendelve azért a megyei követek megválasztásánál se a főispánnak, se a kormánynak szava nem lehetett. De a tisztviselők megválasztása oly megyei jog gyakorlása volt, mely a végrehajtás körébe vágott, mert a tisztviselők a törvények végrehajtásának eszközei valának. E választásnál tehát igen természetes volt az, hogy a kormány, habár közvetve a főispánok által, habár a legszelidebb módon a kijelölés által, összeköttetésben álljon a megyével s befolyást gyakoroljon a tisztviselők választására.
A kormányzatnak e folytonos lánczolata múlhatlanúl szükséges: s azon testületeket a végrehajtás körében mereven egymástól elválasztani, azok között minden kapcsolatot megszűntetni, sőt tán egymással ellentétbe hozni, nem volna a közügy érdekében.
A kik a felelős miniszterium és parlamenti kormány eszméjének nálunk ellenei, mindig azt hozták föl, hogy a megyei municipalitások legdrágább kincse alkotmányunknak, 314a tisztviselők szabad választása legdrágább kincse a megyéknek, ez pedig egyenes ellentétben van a miniszteri felelősséggel, mert hogyan feleljen a miniszterium olyanokért, miket a nem általa választott tisztviselők végeznek? Ugyanazért ők inkább a parlamentális kormányt akarták föláldozni, hogy a megyék jogait megtarthassák. Mi erre azt feleltük, hogy a felelős kormánynak is van közvetett befolyása a törvény végrehajtásában működő tisztviselők megválasztásába a főispáni kijelölés által, és az ellenvetés nem áll. Ha azonban most még ezt a szelid kapcsolatot is meg akarnók szűntetni, s a főispáni kijelölést kizárni, akkor az ellenvetés nem volna alaptalan, s akkor a miniszterium és azon orgánumok között, melyek a törvényeknek a miniszterium felelőssége alatt álló végrehajtását eszközlik, nem volna semmi kapocs, semmi jogos összköttetés.
Ha épen most, midőn a kormányzat felelős miniszterrum kezébe került, tennénk oly lépést, melyet azon időben, midőn Magyarország kormánya felelős nem volt; az ország soha sem tett: ha most vonnók el a kijelölés jogát a főispánoktól: könnyen azon gyanúra adhatnánk okot, hogy jobban félünk a felelős miniszterium által kinevezett főispánoktól, mint féltünk akkor, midőn még a kormány felelős nem volt. Ily félelemnek pedig se alapja, se józan oka nem volna…
315A törvény megállapítja a főispán kijelölési jogát; a gyakorlat pedig, mely ezen jogot folyton életben tartotta, az volt, hogy a főispán tanácskozmányt tartott a megye rendeinek jelentékenyebb részével, s azok tanácsát követte jogának gyakorlásában. Ezt a módot jövőre sem volna helyes mellőzni: sőt én épen igen szeretném, ha a miniszter különösen utasításúl adná a főispánoknak, hogy tisztválasztásoknál tartsanak tanácskozmányt, és a kiknek kijelöltetését a bizottságok vagy azok tetemes része kívánja, azt mindig figyelembe vegyék; és még az sem lesz baj, ha három egyén helyett valamely hivatalra 4 vagy 5-öt jelölnek is ki; minden esetre kisebb haj, mint a kijelölés megtagadásával kedvetlenséget okozni – kivévén oly esetet, ha valaki ellen megbélyegzett jelleménél, ismert képtelenségénél, vagy ott, hol a hivatal természete szakképzettséget kíván, mint pl. a bírói hivatalokban, e képzettség hiányánál fogva alapos a kifogás; de hiszen ily kifogás ellenében aligha fogná a bizottság jelentékenyebb része a kijelölést sürgetni.
Végre megjegyzem, hogy az ily módon gyakorlandó kijelölés épen a szabadságnak, a rendnek, a közigazgatás czélszerű vezetésének érdekében fekszik, mert némely megyében oly számosak a bizottsági tagok, hogy előre látható, hogy a nézetek különfélesége s talán az érdekek is a pártoskodás tusáit idézhetik elő; s ne feledjük, hogy nem ott állunk, hol e tekintetben hajdan voltunk, midőn büntetés által kényszerítette a törvény a hivatalra alkalmas egyéneket 316annak elvállalására; hisz tudja kiki, hogy most ily kényszerítésre nem igen lesz szükség.
Vajha magunk között, akkor, midőn a törvényhozás terén működünk, ezen ünnepélyes szent helyen, legalább azokat a szabályokat tartanók meg interpelláczióinkban is, melyeket a magán életben az illedelem parancsol. Mikor én valakitől fölvilágosítást kérek, nem fejezem be a fölvilágosítási kérést oly kifejezéssel, hogy p. o. »Úgy látszik, vagy úgy lehet, vagy megtörténhetik, vagy föl nem tehető, hogy az úr egyik iránt igazságos, a másik iránt ne legyen igazságos, vagy, hogy a mit az egyiknek megenged, a másiknak megtiltsa.« Erre akárki csak akkor volna jogosítva, ha a kért fölvilágosítás után nem lehet megelégedve. De midőn a fölvilágosítást kérjük, már előre is ily kifejezést használni, még magántársaságban sem tartom illőnek. Meg vagyok győződve, hogy se az általános megnyugtatásra, se a dolgok czélszerű kifejlődésére nem vezet az, ha mi itt, akár interpellácziónkban, akár egyébként oly módon járunk el, mint művelt társaságban nem járnánk el.
317Az országgyűlés mindig buzgón óhajtotta, hogy minden fenforgó kérdés Horvátország és Magyarország közt békés úton kiegyenlíttessék. A két ország küldöttsége e tárgyban tanácskozott, beadta javaslatát, melyből a t. ház látja, hogy itten sok pontra nézve egyezkedés nem történhetett. De van egy pont, és pedig igen lényeges pont, melyre nézve mind a két rész ugyanazon véleményben volt, t. i. hogy Horvát-, Dalmát- és Tótországok szintén a magyar koronához tartoznak. Ők küldöttségileg kijelentették, de országgyűlésük is kimondotta a közös koronázás szükségét; kimondotta, hogy Magyarország koronájának összes országai együtt lesznek képviselve, midőn mások irányában kell képviseltetniök; sőt kimondották azt is, hogy közös képviseletet óhajtanak. Az egyezkedés természete hozza magával azt, hogy ha több pontokból állnak a kérdések, és azok egy része, vagy egy-két fontos pontja fölött megvan elvileg az egyezkedés, ne függesztessék föl annak végrehajtása a többi pontoktól, ha ez lehetséges…
Ezen szempontból kiindúlva, czélszerűnek láttam, hogy ezen közöttünk közösen elismert alapelv tettleg is végrehajtassék, azaz, hogy Horvátország fölszóllíttassék, miszerint a közelebbi koronázáshoz képviselőket küldjön a magyar országgyűléshez aránylagos számban azon módon, a mint ő jónak látja. Hiszen ezt már föliratainkban is kimondottuk. Itt az ő képviselőik jogosítva legyenek a koronázási hitlevél fölött velünk együtt nem csak tanácskozni, hanem annak megállapításában közre is működni, 318és ezen koronázási hitlevél ne csak az összes korona alkotmányos jogaira, hanem az egyes országok jogaira is kiterjesztessék és annak egy eredeti hiteles példánya nekik is kiadassék. Továbbá jogosítsák föl ezen képviselőket, hogy azon törvényeknek, melyek a közös ügyekre nézve szükségesek, vég megalkotásában itt képviseljék Horvát-, Dalmát- és Tótországot…
Igen természetes, hogy én az országra nézve nagyon szükséges, és mindenesetre nagy nyereségnek tartanám, ha Horvát-, Dalmát- és Tótországnak a magyar korona egyéb országaival való összetartósága tettleg is életbe léphetne, sőt a koronázásra ide küldenék képviselőiket, és ennek elérésére czélszerűnek tartom azt, hogy oly módot javasoljunk, mely legtöbb kilátást nyújt a sikerre a nélkül, hogy az ország állása veszélyeztetnék.
Ha arról lesz szó, hogy egy nyolczszázados fontos institucziója az országnak (a nádori hivatal) megszüntettessék, az minden oldalról igen komoly megfontolást igényel…
Előttem az egyik kérdés az, hogy, ha a nádor megválasztatik, azon hatáskörét, melyet az eddigi törvények neki kiszabtak, gyakorolhatja-e vagy nem?
319Hogy azon hatáskört, mely a 48-diki törvényekben István főherczegre, mint nádorra és királyi helytartóra volt ruházva, nem gyakorolhatja, az természetes, mert ama hatáskör némely része, különösen a souverain hatalomhoz közel járó része, a személyre, nem pedig a hivatalra lévén ruházva, a személy elhaltával, vagy annak a nádori hivatalról történt lelépésével a hatáskör eme része is megszűnt. Hogy ne említsek többet, csak azt mondom, hogy a 48-diki törvények egyik szakasza szerint a miniszterelnököt ő felsége, a többi minisztert pedig a miniszterelnök fölterjesztésére a nádor nevezi ki. Azt hiszem, miután ezen hatalom, mely egyenesen István főherczegre volt ruházva, többé fön nem állhat, ezt a jogot kétségen kívül senki sem kívánja megadatni az újonnan megválasztandó nádornak, akárki legyen is az.
Van oly hatásköre a nádori hivatalnak, mely 48 előtt is megvolt, mely régi törvényekben gyökerezik, de mely a parlamenti kormány és felelős miniszterium mellett épen nem állhat meg; mert hogy az országnak választott legmagasabb hivatalnoka, kire annyi tekintélyt ruházott a törvény, bármely hivatalos működésében alatta álljon a miniszteriumnak, 320ezt, úgy hiszem, a nádori méltóság tekintélye szintén nem engedi meg.
Vannak a nádori hivatalhoz kötött oly jogok és kötelességek, melyek mindenesetre igen nagy fontosságúak, s melyekre nézve, akár töröltetik el idővel a nádori hivatal, akár fentartatik, az országnak részletesen kell intézkednie. Ilyennek és különösen legfontosabbnak tartom én a kiskorú fejedelem gyámságát, melyet nem csak a kiskorú fejedelem személyére, hanem az ország kormányzatára nézve, a nádorra bízott a törvény…
De ne feledjük, hogy midőn e törvény hozatott, Magyarország királya nem volt egyszersmind más különálló országok fejedelme, hanem mindazon országok, melyek uralkodása alatt állottak, a magyar korona országai valának. Az uralkodói teendőket sok dologra nézve kétfélekép vezetni nem lehet. Az országnak tehát arról kell gondoskodnia, hogy a király kiskorúságának esetére Magyarországra nézve ki teljesítse mindazokat, mik a király uralkodói köréhez tartoznak, akár mint gyám, akár mint kormányzó? Az uralkodás és kormányzat tehát ugyanazon egy volt az egész birodalomra nézve; most azonban Magyarország királya egyszersmind több más, a magyar koronához nem tartozó külön országok fejedelme. Ha tehát a sanctio pragmatica által létre jött viszonyok között kiskorúra kerülne a magyar korona, valamint mi nem egyeznénk abba, hogy Magyarországra nézve az uralkodási teendőket oly egyén teljesítse, kit akár az uralkodói ház családi törvényei, akár amaz országok magok bíznának 321meg a gyámsággal, úgy ő tőlök sem kívánhatnók, hogy a mi nádorunk intézkedjék rájok nézve. Ennek természetes következése az lesz, hogy ily esetre regensségről, s lehet, hogy az országok különféleségéhez képest több tagú regensségről kell majd gondoskodni, annyival is inkább, mert vannak az uralkodó fejedelem köréhez tartozó oly jogok és kőtelességek, melyeket minden részre külön gyakorolni nem lehet. Akár tartja meg az ország ezentúl is a nádori hivatalt, akár megszünteti majd valamikor, az országgyűlésnek mindenesetre részletes és határozott törvény által kell gondoskodnia arról, hogy a kiskorú királynak gyámságát, és azzal együtt az uralkodói teendőket Magyarországra nézve ki vigye és minő hatáskörrel.
Az isteni végzés határzatait előre tudnunk nem lehet, és Magyarország trónja, még mielőtt a nádor újabb hatáskörét törvény által szabályozzuk vagy a kiskorú fejedelem gyámságáról törvény által rendelkezünk, kiskorúra szállhat. Ezen nehézséget a nádornak javaslatba hozott mostani megválasztása meg nem szűnteti, mert ha e szerencsétlenség még koronázás előtt érné az országot, nádort nem választhatnánk, jelenleg pedig nádor nincs; koromázás után pedig módjában áll az országgyűlésnek törvény által gondoskodni a gyámságról és kiskorúság esetére a kormányzatról. Nem is példa nélküli az ily megelőző gondoskodás. 1740-ben 322a IV. cz.-ben azon esetre, ha Mária Teréziának fia kiskorúságban kerülne a trónra, még a nádor gyámságáról szóló törvényt is mellőzték az ország rendei, és elhatározták, hegy a nádori jog jövendőre föntartatván, ez esetben kiskorú fiának gyámsága és az ország kormányzata Mária Terézia férjét, mint atyát és gyámot illesse.
Azt hozzák föl többen, hogy az ország a nádorválasztást és a nádori hivatal betöltését mindig sürgette, s hogy ennélfogva most is sürgetnie kell. Igaz, hogy e hivatalt az ország mindig fontosnak tartotta; igaz, hogy midőn a nádori hivatal üres volt, annak választását sürgette; de igaz az is, hogy a törvényt vagy végre kell hajtani, vagy el kell törölni, vagy teljesítését ideiglen föl kell függeszteni, és pedig szükséges, hogy a fölfüggesztés országgyűlésileg történjék, nem pedig, mint fajdalom, annyiszor történt, a törvényhozás befolyása nélkül, a fejedelem hatalmával. A törvényt teljesíteni nem lehet, mert úgy, mint áll a törvény, nem teljesíthető; ezen, úgy hiszem, senki sem kételkedik a törvényt tehát eltörölni, vagy megváltoztatni kellene. A részletes, tüzetes megváltoztatás, azt hiszem, sokkal hoszszabb időt kíván, és a koronázást igen messze kellene halasztani, a mi pedig nem fekszik az ország érdekében eltörölni most senki sem akarja, mert ez is bővebb megfontolást igényel: nem marad tehát egyéb hátra, mint a nádorválasztást elhalasztani.
323Van a nádor teendői közt olyan, miről, ha a nádor választása elhalasztatik is, az országgyűlésnek gondoskodnia kell: értem azon teendőket, melyeket a nádor a koronázásnál szokott végezni. E teendők három lényeges dologban pontosúlnak össze: az egyik, a mi inkább czeremoniális, abban áll, hogy ő viszi a koronát a fejedelem előtt; a másik, a mi nagyon lényeges, az, hogy a primással ő teszi a fejedelem fejére a koronát; a harmadik pedig, hogy a koronázás után ő fordúl a néphez e fölkiáltással: »Éljen Magyarország koronás királya!«
E dolog különféleképen állott hajdan. Egészen I. József koráig a primás maga koronázott, ellenben a nádor teendői közé tartozott, hogy a koronázás előtt ő fordúlt a néphez és fölszólította az iránt, hogy akarja-e ezt meg ezt Magyarország királyáúl megkoronáztatni? I. József óta e teendője a nádornak megszűnt, mert nem volt többé szabad királyválasztás, még a Habsburgház családtagjai között sem, hanem a megállapított öröklési rend szerint már törvényes örököse levén a trónnak, az többé választástól nem függött, és így a nép megkérdezése is fölöslegessé vált; azonban ennek helyébe lépett az, hogy a nádor tette a primással együtt a koronát a király fejére, és az, hogy ő kiáltotta ki legelőször: »Éljen a megkoronázott magyar király!« Az ausztriai ház uralkodása egész korszaka alatt csak két eset volt, hol a koronázásnál nádor nem volt: t. i. Miksa és Rudolf koronázásánál. Miksa koronázási ünnepélyéről a történelem részletes adatokat jegyzett föl, a többi közt 324Katona, Lisztyre hivatkozva, körülményesen adja azt elő. Mint mondom, akkor nem a nádor tette a király fejére a koronát, hanem a primás; de a koronát vinni s a népet megkérdezni a nádor teendője lett volna. Akkor azonban nádor nem levén, azt, mit a nádornak kellett volna tenni, nem az országbíró tette, mint némelyek hiszik – pedig volt országbíró, ha nem csalódom, Báthory András, ki se a koronát nem vitte, se a népet nem kérdezte meg – hanem tette azt Batthyány Ferencz gr., mert mint a történelem mondja, az ország karai és rendei azt bízták meg ezen teendőkkel. És ennek józan közjogi alapja is volt: mert koronáz az ország, a koronát az ország teszi a király fejére; tehát igen természetes volt, hogy a nádor, mint az ország választottja volt ezen teendőkkel megbízva. És midőn nádor nem volt, az országbíró, ki nem volt az ország választott tisztviselője, egyedül hivatala czímén e teendőket nem teljesíthette, hanem az ország élt jogával, és maga választotta erre azon férfit, kit ezzel megtisztelni akart, s így választá meg Batthyány Ferenczet.
Ezen teendők megállapításáról is kell tehát az országgyűlésnek gondoskodnia. Ehhez azonban nézetem szerint akkor szólhatunk legczélszerűbben, ha majd az inaugurale diploma kerül tanácskozás alá.
Miután a koronázási hitlevelet és az eskümintát a ház megállapította, most mindenek előtt arról kell intézkednünk, 325hogy ezzel mi történjék? Igen természetes, hogy ezek először átküldetnek a főrendekhez; ha pedig azok is elfogadják, szükségesnek tartom először is, hogy régi országgyűlések példájára – mert igen helyesen jegyzé meg Bernáth Zsigmond képviselőtársam és régi barátom, hogy ezeket a formákat a lehetőségig tartsuk meg, hiszen Anglia, mely annyira ragaszkodik szabadságához, a formákhoz is szeret ragaszkodni, de a dolog természetében is fekszik s az illem és a szokás is azt hozza magával – hogy az országgyűlés a koronázás előtt testületileg tisztelegjen ő felsége előtt. Továbbá szükségesnek látnám, hogy az országgyűlés fényes küldöttség által kérje meg ő felségét mindenek előtt arra, méltóztassék magát a törvények értelmében megkoronáztatni, megkoronáztatása előtt pedig ezen királyi hitlevelet, melyet az országgyűlés megállapított, kegyelmesen elfogadni, aláírni és kiadni. Ugyane fényes országos küldöttség kérje meg ő felségét arra is, kegyeskedjék ő felségét, a királynét is, magyar királynévá megkoronáztatni. Ugyane küldöttség menne el ő felsége a császárné és királynéhoz; megkérni őt az ország nevében, kegyeskedjék magát megkoronáztatni engedni. Ezek volnának a formák, melyeket a régi országgyűlési szokások szerint, meg kell tartanunk.
A második tárgy, melyre a t. ház figyelmét föl akarom hívni, az, hogy a nádornak, kinek hivatala nincs betöltve, sőt megállapodásunk szerint a koronázás előtt betöltve nem is lesz, a koronázásnál hivatalos teendői vannak, melyeket 326a törvény szabott ki. E hivatalos teendők között legnagyobb fontosságú az, hogy az ország primásával együtt ő teszi a koronát a fejedelem fejére. Ezt teljesítette eddig a nádor, és méltán képviselte az országot, mert az ország első választott tisztviselője volt. Most, minthogy a nádori hivatal üresedésben van, az a kérdés támad, ki teljesítse a koronázásnál ezen nádori teendőket? Mind a dolog természete és azon tekintet, hogy a nádor ezeket az ország nevében úgy teljesíthette, mint az ország választottja, mind pedig a múlt idők példája, különösen az, mely Miksa király megkoronáztatásánál követtetett, azon véleményt támogatják, hogy e teendőt most, nádor nem létében, az teljesítse kit az ország erre meg fog választani…
Ezen tiszttel gr. Andrássy Gyulát indítványozom megbizatni: de nem úgy, mint miniszterelnököt, mert én ezt a hivatalhoz kötni jövőre sem szeretném, hanem ezt egyénileg rá ruházott megbízásnak kívánom tekintetni.
A koronázást, úgy annak mindennemű solemnitását az egész országgyűlés s általa az egész ország teljesíti, úgy hogy ott a népnek, mindenkinek, a ki oda fér, helye van. Ne is indítsunk tehát oda küldöttséget, mert ennek okát nem látom, hanem mindenki fog ott megjelenni, a ki helyet talál.
327Azt hiszem, hogy mikor ajándékozunk valakinek valamit, nem helyes kitenni, mi módon szerezzük azt he. Egyszerűen csak azt kell mondani: »ő felsége a királynak is 50 ezer aranyat, ő felsége a királynénak is 50 ezer aranyat ajánlunk föl.« Hogy miképen szedjük be, nem kell kitenni, de igenis meg kell említeni, hogy a megajánlás az összes nép nevében történt.
A quótára nézve a törvény azt mondja, hogy Magyarország is, a lajtántúli országgyűlés is küldjenek ki küldöttséget, mely ezen arányt adatok után kidolgozza, s előterjesztvén azt mindenik a maga országgyűlése elé, a két országgyűlés azt fontolja meg, igyekezzenek megegyezni, s ha meg nem egyezhetnek, ő felsége fogja a kérdést eldönteni.
Ettől egészen különböző tárgy az államadósságokban való résztvevés kérdése. Az államadósságok kérdésére nézve először azon esetre, ha a két fél országgyűlése meg nem egyeznék, épen nincs ő felségének fentartva azon jog, hogy ő döntsön, mert e fölött a két országgyűlés egyezkedés útján határoz. Másodszor az államadósságokra nézve az sincs kimondva, s nem is volt szándéka a törvényhozásnak kimondani, hogy ezt a kérdést a delegácziók döntsék el; épen azért ki is vette a törvény az államadósságok kérdését a delegácziók kezéből. Mert a delegáczió az előtte 328fenforgó tárgyak fölött végleg, törvény erejével határoz. Épen azért nem is adatott elébe más, mint a mi a közös érdekű viszonyokból kiszemeltetett, t. i. a külügy, a külügynek és a hadseregnek költségei.
Az államadósságra nézve nem azt mondja a törvény, a mit a quótáról, hogy erre nézve a két küldöttség készítsen javaslatot, és azt a javaslatot aztán az országgyűlés tárgyalja, és ha a két országgyűlés nem tudna megegyezni, ő felsége döntse el a kérdést; hanem azt mondja a 61-dik szakasz, hogy a miniszterium a másik fél miniszteriumával együtt készítsen arra nézve javaslatot, az 55-dik szakasz pedig azt mondja, hogy az államadósságokra nézve Magyarország a lajtántúli országokkal mint szabad nemzet szabad nemzettel egyezkedjék, és oda teszi, hogy »előre bocsátott értekezés folytán.« Ezen értekezést a kormány kormánynyal, a nemzet nemzettel fogja vinni, mert az van a törvényben, hogy »mint szabad nemzet szabad nemzettel előre bocsátott értekezés folytán«, stb. Ha a lajtántúli tartományok a magok részéről, vagy azok országgyűlése a maga részéről, mint szabad nemzet küldöttséget választ, azt mi nem utasíthatjuk az 55. szakasz szerint oda, hogy értekezzék a mi miniszteriumunkkal, mert e szakasz világosan mondja: »mint szabad nemzet szabad nemzettel előre bocsátott értekezés folytán;« az országgyűlés pedig velök, 329mint szabad nemzettel nem értekezhetik másként, mint küldöttsége által az ő küldöttségökkel. Ezen küldöttségnek tehát nem az a föladata, hogy készítse el a javaslatot, mert ez a 61-dik szakaszban világosan a miniszteriumra van bízva, hanem az, hogy értekezzék, mert kölcsönös fülvilágosítás, kölcsönös kapaczitáczió szokott egyességre vezetni.
Törvényhozói helyzetünkben nem a haza érdekében működnénk, ha vitatkozásainkban úgy akarnánk egymással szembe szállani, hogy az egyiknek csak a szabadság, a másiknak csak a rend volna jelszava.
Alkotmányos országban e kettőnek szoros kapcsolatban kell állani egymással. A szabadság nem abban áll, hogy kiki tehessen, a mit akar, mert ily szabadság mellett a hatalmasok mindent tehetnének, a mit akarnak, a gyenge még azt sem tehetné, a mihez joga van. A rendnek fentartására pedig épen nem szükséges a hatalomnak korlátlan uralma, mert ez a szabadságot tenné lehetetlenné és magát az alkotmányt semmisítené meg.
E kettőt egyesíteni kell. De erre nem elég, hogy a nemzet és fejedelem együtt alkossák a törvényeket, nem elég, hogy a fejedelem azokat szorosan megtartsa és végrehajtsa; hanem múlhatlanúl szükséges az is, hogy a polgárok a törvénynek és a végrehajtás körében a fejedelem törvényes hatalmának engedelmeskedjenek…
330A szabadság és rend fentartásának elveiből indúlt ki a magyar törvényhozás minden intézkedéseiben. E két elvet tűzte ki az 1848-iki országgyűlés akkor is, midőn a megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról rendelkezett, mert a 15-ik czikkely bevezetésében világoson kimondotta, hogy: »A megyei szerkezetnek, Magyarhon és kapcsolt részei alkotmányossága védbástyáinak, a közszabadsággal öszhangzásba hozatala, egyszersmind a közigazgatásnak idő közben is minden megakadástól megóvása tekintetéből rendeltetik« stb. Azt akarta tehát az 1848-diki törvényhozás, hogy a közszabadság is fentartassék, s idő közben a közigazgatás is minden megakadástól megóvassék.
Nekünk a törvényhozás terén feladatunk soha nem lehet az, hogy e két vezérelv közűl az egyiket a másiknak feláldozzuk, hanem arra kell törekednünk, hogy a kettőt öszhangzásba hozzuk.
Óhajtanám, hogy minél előbb tanácskozhatnánk a megyék végleges rendezéséről, mert ezt politikai életünkben egyik legfontosabb és legsürgetősebb kérdésnek tartom. Ha ezen végleges rendelkezés lenne ma tanácskozásaink tárgya, elmondanám, a mit jelenleg is határozottan kijelentek, hogy én a megyéket a politikai élettől megfosztani bűnnek tartanám az alkotmány ellen.
331Nem kívánom, soha sem kívánhatom azokat csupán közigazgatási testületekké devalválni. Jövőre sem volnék soha hajlandó megfosztani a megyét azon jogától, hogy a kormány rendeletei ellen felírást intézhessen a kormányhoz, és abban a miniszteriumot a törvényekre vagy a helybeli körülményekre figyelmeztethesse. Magának a kormánynak is jól esik és érdekében fekszik az ily figyelmeztetés. Csak ezen jognak gyakorlata végtelenségig ne terjedjen és a közigazgatást lehetlenné ne tegye.
A megyék nem csak támaszai, de politikai iskolái is voltak az állam életének; tanácskoztak, a közigazgatás legalsóbb fokától kezdve a magasabb közjogi kérdésekig, minden előforduló tárgyakról, s midőn a gyakorlati élet tapasztalataiból kiindúlva fejtették ki nézeteiket, egyszersmind tanultak magok is, tanítottak másokat is, és eszközlői valának az eszmék tisztába hozatalának.
Egyedül elméleti tudósok, kik nem az életből, csak a könyvekből tanulták az államtudományt, gyakran fenakadnak a gyakorlati élet egyes nehézségein, s a közigazgatás minden ágainak gyakorlati ismerete épen oly szükséges a törvényhozónak, mint az államtudomány fő elveinek alapos tudása.
Nem szeretném a megyék oly végleges rendezését, mely az országot a politikai fejlődés ezen iskolájától is végkép megfosztaná.
332Vannak, kik azt hiszik, hogy a megyék a törvényteleneknek vélt felsőbb rendeleteket joggal félre tehetik; de én ezen nézetet alaptalannak s az eddigi gyakorlattal is merőben ellenkezőnek tartom.
Életem javát, 25 évet töltöttem a megyei életben, nem csupán mint figyelmes néző: cselekvő részt vettem a megyei közéletben, nem úgy, mint fizetéses tisztviselő, de úgy, mint folytonosan munkás tagja a megyei közigazgatásnak. Ismerem a megyei életnek minden mozzanatát, pedig saját tapasztalásomból ismerem; figyelemmel kisértem más megyék eljárását is; tagja voltam oly országgyűléseknek, melyek egyenesen a megyék kifolyásai voltak: és ezen hosszas tapasztalásom folytán határozottan merem állítani, hogy a megyéknek kétségkívül van joguk a törvénytelennek vélt felsőbb rendelet ellen felírást intézni vagy az illető kormányszékhez, vagy egyenesen ő felségéhez, előadni okaikat, hivatkozni a törvényekre.
Lehettek, sőt voltak esetek, midőn a kormány vagy ő felsége a felhozott okoknak engedvén, rendeletét visszavette. De ha rendelete mellett tovább is megmaradt, azt a megyének teljesíteni kellett; joga nem volt az engedelmességet tovább is megtagadni, és ha ezt mégis tette, királyi biztos küldetett a legfelsőbb rendelet foganatosítására s az egész dolog rendbehozására, és a megye sérelem gyanánt feljegyezte az eseményt, és azt az országgyűlés elé terjesztette.
Ez azon gyakorlat, mely 1848 előtt is folytonosan létezett, és ezen gyakorlaton alapúlnak a megyék jogai, melyek 333messzebb soha nem terjedtek, mint – a mint említém – a felírás küldésére, és ha az sikeretlen volt, az országgyűlésen követeik által a dolognak sérelemkénti előterjesztésére.
Ha azon férfiú, ki 1849-ben az április 14-diki határozatot indítványozta, s ez által a sanctio pragmaticát érvénytelennek nyilvánította; ha azon férfiú, ki ünnepélyesen kijelentette, hogy az osztrák dynasztia uralkodása alatt élni soha sem fog; ki e kimondott szóhoz híven, most sem lakik e haza területén, nem él a magyar törvények s a magyar alkotmány alatt, és nem tekinti magát a koronázott magyar király alattvalójának; ha, mondom, ezen férfiú a pragmatica sanctiót, az ország azon törvényeit, melyek újabban alkottattak, saját személyére nézve kötelezőknek nem ismeri: azt értem, és fel tudom fogni, ha ő múltjához, kimondott elveihez s e részbeli meggyőződéséhez ragaszkodván, szorosan következetes akar maradni. Egyéni nézete ez, melyet megtámadni sem jogom, sem akaratom. Jogilag és erkölcsileg helyes volt-e ezen nézetnek oly nyilvánítását, minőt a (Kossúth-féle) levelek foglalnak magokban, ide vetni hazánkba, hol azok veszélyes izgatás eszközeivé válhatnak: e fölött a távollevő ellen kárhoztató ítéletet mondani sem e helyre, se körömhöz nem tartozik.
De, hogy azon honfiak között, kik jelenleg is a magyar törvények alatt élnek, Magyarország koronázott királyának 334alattvalói, a magyar alkotmány ótalma alatt élvezik polgári jogaikat, szólnak a tanácskozási termekben, és írnak a lapokban, hogy, mondom, azok közt lehetnek olyanok, kik az említett levelekben foglalt elveket, azt a megtámadást, mely a magyar alkotmány alapelvei ellen intéztetett, azon kikelést, mely legújabban alkotott törvényeink ellen van irányozva, osztják, magokévá teszik, és azt egész nyilvánosságban kijelentik, sőt terjesztik: azt, megvallom, felfogni képes nem vagyok.
Nem érzik-e e kétféle helyzet között a különbség súlyát? Nem érzik-e, hogy a ki azt mondja: »Én nem ismerem el azon törvényeket reám nézve érvényeseknek és kötelezőknek, azok károsak és veszélyesek; de nem is akarok ezen törvények alatt élni, és nem is akarok azon királynak alattvalója lenni, ki ezen törvények szerint uralkodik, nem is akarok azon föld területére lépni, míg ezen törvények fennállnak,« bizonyosan erkölcsileg és jogilag más téren áll, mint az, ki azt mondja: »Én akarok ezen föld területén élni, én ezen hazának törvényei alatt állok, én ezen királynak alattvalója vagyok; hanem helyeslem, ha azon alkotmány, melynek alapján ezen fejedelem uralkodik, ha azon törvények, melyeket megszentesített, élesen megtámadtatnak s az ország függetlenségét veszélyeztetőknek mondatnak, s ez a sajtó által, vagy más úton, a nép között terjesztetik« –?
Nem tudják-e, hogy ugyanazon cselekvény egyik helyzetben nem ugyanaz, a mi a másikban?
335Nem tudják-e, hogy a vélemény, midőn az nyilván kijelentetik, és azon országban, melynek alkotmányos törvényei ellen van intézve, terjesztetik, gyakran nem csupán vélemény?
Hiba volt-e ez tőlök, vagy bűn? – a fölött nem én ítélek, és nem mi ítélünk e helyen; én még praeoccupálni sem óhajtom a bíróság véleményét, ha netalán efféle kérdések elébe kerülnének. Annyi azonban igaz, hogy efféle megtámadások nyilvános kimondása és terjesztése könnyen izgatás eszközévé válhatik, gyakran az írónak és terjesztőnek szándékán kívül is, mert én szándékos izgatásról senkit vádolni nem akarok.
Az izgatás minden időben veszélyes lehet, de veszélyes volna az különösen helyzetünkben. 19 évig szenvedtünk az abszolut kormányzat súlya alatt, s e szenvedések keserűséggel töltötték el a honpolgárok keblét. Ne higye el senki, hogy midőn a rabnak börtöne megnyílik és ő ismét szabaddá lesz, egy pillanat alatt kialudjék kebléből a kiállott szenvedések emléke, és a keserűség, melyet abban a szenvedések összehalmoztak. Idő keli annak, és kedvező körülmények! A szenvedéseknek, az elnyomásnak, a keserűségnek természetes következése a bizalmatlanság. Hazánk érdekében fekszik-e ezen keserűséget, ezen bizalmatlanságot jövőre nézve is szítani és öregbíteni?
336A nép, mely annyit nélkülözött, megeresztve vágyainak és ábrándjainak szárnyait, sokat vár és sokat remél. Vár és remél olyanokat is, mik jelenleg nem teljesűlhetnek. Jótevője-e az a népnek, a ki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a megelégedetlenség magvait szórja el? Alkotmányunk visszaállíttatott. Némelyek azt mondják, hogy annak egy része, s az ő nézetök szerint, nagy része, még most sincs visszaállítva. Nem vitatkozom e pillanatban velök; de annyi tagadhatlan, hogy van alkotmányos életünk, melyben élünk és mozgunk. Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve? hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, instituczióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkül pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek. Helyes-e e nyereményt semmisnek tekinteni, gyanússá tenni a meglevő állapotot, gyűlöletessé azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből kiindúlva, tovább haladhatunk? Ily izgatásokat s azoknak terjedését és káros következéseit minden törvényes eszközökkel meggátolni, a kormány szent körtelessége, és azon lépéseknek törvényességét, melyeket a kormány e czélból tett, nem abból kell megítélni, hogy az izgatásnak 337volt-e valami eredménye? ha az terjedt-e tovább? mert hiszen a meggátlásnak épen az a czélja, hogy az izgatás ne terjedjen, és hogy eredménye ne legyen.
Némelyek vádul hozzák fel a kormány ellen, hogy büntette Eger városát, büntette Heves vármegyét bírói ítélet előtt. Én e vádat merően alaptalannak tartom. A kormánynak nincs joga büntetni, mert ez a bíró dolga. De a miniszterium nem is büntette se Heves vármegyét, se Eger városát. Intézkedései, melyeket tett, csupán politikai intézkedések, melyek által Eger városa és Heves vármegye hibás lépéseinek káros és veszélyes következései lőnek elhárítva. (A Kossúth-féle leveleket illetve.)
Nem szeretek hasonlatokat használni, de a jelen esetre mégis felhozom például azt, hogy ha valaki, saját lakásában, ablakára ragaszt oly iratot, melyben az alkotmány alapelvei, a fennálló törvények keményen megtámadtatnak, oly iratot, mely tartalmánál fogva – tán az írónak szándoka nélkül is – izgató természetű, s azt úgy ragasztja fel, hogy az utczáról mindenki elolvashatja: mit kell ennek ellenében a közhatóságnak cselekednie? Talán bíró elé kell idéznie azt, ki az iratot oda ragasztotta, de az iratot mindaddig ott hagyni, míg a bíró az ítéletet ki nem mondotta? Ez, úgy hiszem, fonák eljárás volna. Mindenesetre az első 338lépés, mit bármely hatóság vagy kormány ily esetben tenni fog, az lesz, hogy az izgató iratot onnan eltávolítja, s ha szükséges, azután veszi kereset alá a tettest. Nem volna-e viszás dolog, ha a tettes az iránt emelne szót, hogy ő polgári jogaiban sértve van, mert a lakás az övé volt, az ablak az övé volt, az irat az övé volt, s az ő jogának megsértésével mentek be szobájába, és vették le az iratot saját ablakáról, mielőtt ő még pörbe fogatott és elítéltetett volna. Nem ilyen-e az, a mit némelyek a miniszterium ellen vádúl felhoztak?
Somssich barátom megemlítette az égő kanóczot, melyet gyulékony anyagok közelében tett vagy ejtett le valaki. Nem első teendő volna-e ily esetben az, hogy az égő kanócz, mely még ugyan nem gyújtott, eltávolíttassék, hogy ne is gyújtson, és azután tétessenek lépések az ellen, ki a kanóczot szándékosan oda tette, vagy vigyázatlanúl elejtette? Van-e valaki e házban, ki helyeselné, ha bevárnák, míg a kanócz gyújtott, hogy a tettest a következésekért is felelőssé tehessék? Van-e valaki, a ki az égő kanócz eltávolítását helytelennek tartaná, mert az még nem gyújtott?
Felhozzák Eger városa mellett még azt is, hogy hiszen az csak bizalmat szavazott a levelek írójának (Kossúthnak), de nem nyilvánította, hogy annak politikai elveit és nézeteit osztja.
339Politikai téren lehet bizalmat nyilvánítani oly férfiúnak is, kinek politikai elveit, nézeteit még nem ismerjük, de feltesszük róla, hogy azok a mi nézeteinkkel és érdekeinkkel összhangzásban vannak. De annak irányában, ki politikai nézeteit épen most oly határozottsággal, mely minden kétséget kizár, nyilvánította, e nyilvánítás folytán bizalmat szavazni kétségtelenűl annyi, mint nézeteiben osztozni. Mit mondanánk oly emberről, ki azt adná elő, hogy törhetlen bizalma van a politikai téren, politikai működést illetőleg oly férfiúhoz, kiről bizton tudja – mert tőle épen most hallotta – hogy elvei és nézetei az ő elvei- és nézeteivel határozottan és merőben ellenkeznek, ellenkeznek pedig a leglényegesebb dologban, mely az egész politikai működésnek alapját képezi? Volna-e ily kijelentésnek más lehető magyarázata, mint az, hogy a bizalmat nyilvánító reméli, miszerint amaz rögtön és teljesen megváltoztatja eddigi meggyőződését, a mi arra nézve nem megtiszteltetés, hanem talán inkább bántás volna?
A ház több tagja, de maga az 1848-ki törvények XVI. czikkelye is a megyéket az alkotmány védbástyáinak nevezte. Osztozom ezen nézetben. De ha a megyék oly hatósággal és annyi hatalommal volnának felruházva, minőt Heves vármegye magának tettleg követelt; ha a megyéknek 340joguk volna a felsőbb rendeleteket, midőn azokat törvényteleneknek hiszik, egyszerűen félre tenni, a kormánynak az engedelmességet megtagadni; ha a kormánynak nem szubordinálva, hanem csak koordinálva volnának; ha a kormánytól nem függnének, ha tetteikért felelősek senkinek sem volnának, de a felelős miniszterium intézkedéseinek sikerét passziv ellenállással meggátolhatnák: akkor a megyék nem védbástyái volnának az alkotmánynak, hanem lehetetlenné tennék annak fentartását. Képzelhet-e valaki magának ilyen megyék mellett rendezett állapotot? képzelhet-e oly országot, melyben 100 testület, megyék, városok, mindenik külön állva, majdnem souverain hatalmat követelne magának a végrehajtás terén, senkitől nem függnének, és egymással össze nem függenének?
Azt mondják, hogy oly hatalom mellett, minőt Heves vármegye követel magának, és oly terjedt hatóság mellett, minőt némelyek a megyéknek tulajdonítani akarnak, a parlamentáris kormány lehetetlen. Én azt állítom, hogy ily módon nem csak a parlamentáris, hanem bármi néven nevezendő alkotmányos kormány egyaránt lehetetlen. Ha valaha veszély fenyegetné is a megyei rendszert, ez nem abból fog származni, hogy a megye törvényes jogainak és kötelességeinek korlátai közé szoríttatik, hanem abból, hogy e jogok a törvény és gyakorlat határain túl annyira kiterjesztetnek, hogy ez által minden közigazgatás lehetetlenné válnék.
341Szabad legyen azon kérést intéznem a tisztelt ház tagjaihoz: küzdjünk, hol véleményeink eltérők, a tárgyból merített okokkal; de ne vádoljuk egymást rejtett czélokkal és ne gyanusítsuk egymás szándokát. Ha egyik fél azt mondja a másikról: »Ti zavart akartok és forradalmat, és felforgatást!« emez pedig azt hirdeti ellenfeléről, hogy az ország jogait, az alkotmányt akarja megrontani, a kormány hatalmát károsan terjeszteni, a megyéket megsemmisíteni mindezek itt közöttünk tán hatás nélkül hangzanak el. De a nép közé terjesztetvén, egyik és másik oldalról bizalmatlanságot, gyanusítást, gyülölséget szülnek, felzaklatják a békés indulatokat, elzsibbasztják a higgadt tevékenységet; és mindezeknek csak a haza látja kárát.
Nincs a politikai életben nehezebb helyzet, mint a törvényhozóé, midőn valamely nagyfontosságú kérdés tárgyalásánál azon meggyőződésre jut, hogy a nem mellőzhető megoldásnak minden lehető módja súlyos áldozatokkal jár. Ily helyzetben vagyunk mi jelenleg az (ausztriai) államadósságok kérdésénél.
Nem csupán pénzügyi kérdés ez, melynél csak a számok határoznak, nem is egyedül jogi kérdés, melynek megoldásánál kizárólag a quid juris szolgál zsinórmértékül, hanem egyszersmind oly politikai kérdés, melyet az ország 342összes politikájától különválasztva, tisztán és alaposan megítélni sem lehet.
Ha egyedül a jogi szempontot kellene tekintetbe vennünk, egyszerűen hivatkozhatnánk azon alkotmányos elvre, melyet a fejedelem által szentesített törvény is kimond: hogy Magyarországot alkotmányos állásánál fogva oly adósságok, melyek az ország törvényszerű beleegyezése nélkül tétettek, szorosan jogilag nem terhelhetik. Felhozhatnók, hogy alkotmányunk sértetlen fentartása mellőzhetlen feltétele volt a pragmatica sanctióban megállapított trónöröklésnek: ennélfogva senki oly terheket ránk nem háríthat, a melyek alkotmányos befolyásunk nélkül jöttek létre. Mellőzhetnők ily módon az egész kérdést, mely minket jogilag nem illet.
Ha egyedül pénzügyi tekintetekből akarnánk kiindúlni, számokkal mutathatnók ki, hogy e terhek nyomasztó nagysága hazánk jóllétét s anyagi érdekeink fejlesztését gátolná, és kimondhatnók, hogy csak akkor járulunk az államadósságok fizetéséhez, ha saját szükségeinken és beruházásainkon fölül jövedelmeinkből marad valami.
Ha mindezeket kár és veszély nélkül mondhatnók és tehetnők; ha ily egyszerű határozat által végleg elháríthatnók hazánkról az államadósságok súlyát: könnyű volna megállapodásunk; mert ki az, ki tetemes terheket merne és akarna róni hazájára, ha csak arra a szükség és a teher nagyságánál is súlyosabb politikai okok nem kényszerítik? 343ki az, ki ne örülne, ha könnyíthet a nép súlyos terhein és az ország felvirágzását előmozdíthatja?
De a közjogi és pénzügyi tekinteteken kívül vannak életbe vágó politikai tekintetek, melyeket figyelem nélkül hagyni nem lehet, s melyeket ép oly komolyan meg kell fontolnunk, mielőtt határoznánk.
Helytelen azon felfogás, hogy mi csak rokonszenvből, testvéri szeretetből vagyunk hajlandók az államadósságok terhében részt venni. Tudjuk mi azt, hogy a politikában nem a rokonszenv, hanem a becsületes érdek a legfőbb irányadó. Ez a legbiztosabb kapocs, nép és nép között, s a mely szövetkezésnél a felek érdekei nincsenek összhangzásban, ott a szövetkezés fentartása számtalan bonyodalmakkal jár.
Mi volt a legfőbb indító ok, mely őseinket arra birta, hogy a Habsburg-dynasztiát Magyarország trónjára meghívják, a trónöröklésnek első szülöttségi rendjét megállapítsák s utóbb a leányágra is kiterjesztve, annak kiholtáig a királyválasztás ős jogáról lemondjanak? Kétségkívül azon meggyőződés, hogy a magyar nemzet, biztos és erős támasz nélkül, egyedül saját erejével, hazáját és nemzeti lételét ellenségeinek túlnyomó hatalma ellen megvédeni nem képes. Nem csak uralkodót kerestek ők, hanem egyszersmind biztos támaszt. Mivel pedig Ausztriának fejedelme 344több más országoknak is ura volt, arra számítottak, hogy ezen országokkal ugyanazon közös fejedelem alatt állva, közös védelemre egyesülve, megtörhetik az ellenség hatalmát, és megmenthetik hazájokat. Az eredmény igazolta előrelátásukat. Hosszas harczok után meg lett mentve az ország, és a fő czél, melyért a pragmatica sanctio köttetett, biztosítva lőn.
Ugyanazon indokok, melyek őseinket arra bírták, hogy erős támaszt keressenek a nemzet politikai létének biztosításában, ugyanazon tekintetek, melyek őket a pragmatica sanctio által ünnepélyesen megállapított szövetkezésre vezették fennállanak most is e szövetkezés fentartására nézve. A török hatalom nem veszélyes ellenség többé, s úgy hiszem, nem is ellenségünk. De az európai hatalmak nagy része oly terjedelmű és oly tetemes erőkkel rendelkezik, hogy azok között Magyarország, mint külön, saját magában álló ország, biztos támaszt nyújtó szorosabb szövetség nélkül, fenn nem állhatna. A sors országunkat oly nagy hatalmak közé helyezte, melyeknek bármelyike, midőn az hinné, hogy vágyainak és terveinek útjában állunk, minket – saját erőnkben bizakodókat – roppant erejével bizonyosan elsöpörne. És ha e nagy hatalmak bármi okból egymás ellen küzdenének, e küzdelemben nem mi magunk, hanem mások 345érdeke vagy szeszélye határozna sorsunk fölött, elnyelvén vagy feldarabolván hazánkat.
De ha kétségtelen az, hogy erős támasz nélkül, egyedül saját önmagunkra hagyatva, biztosan fenn nem állhatunk: minő szövetség volna az, mely nekünk biztosabb támaszt nyújtana, mint azon szövetség, melyet őseink a pragmatica sanctióban kötöttek, s melyben meg tudtuk eddig is védeni hazánkat minden külellenség ellen? Hol találnánk népeket, melyeknek a mi szövetségünk ép oly fontos, ép oly szükséges volna, mint nekünk az övék? Ha valamely idegen nagyhatalommal szövetkeznénk, tartok tőle, hogy a beolvasztás veszélye fenyegetné hazánkat. Tekintsünk végig Európa mostani helyzetén, vegyük fontolóra mindazt, a mi közelebb történt, s látni fogjuk, hogy e félelem épen nem alaptalan. Ha pedig kisebb keleti szomszédainkkal kívánnánk szövetségbe lépni, hazánk területi épsége miatt saját szövetségeinkkel jöhetnénk oly súrlódásokba és belküzdelembe, mely magát a szövetkezés czélját is meghiúsítaná.
Szívemből óhajtom, hogy ezen szomszéd országok fentarthassák alkotmányos szabadságukat, kifejthessék állami léteket; soha nem adnám szavamat oly politika helyesléséhez, mely őket ebben gátolni akarná, s bármi csekély szavam volna, felemelném azt minden annexionális törekvések ellen, mert ezt Magyarország részéről igazságtalannak, károsnak, sőt veszélyesnek tartanám. Meg vagyok győződve, hogy ily politikát Magyarországnak követni soha nem lehet, 346nem szabad. De épen azért, mert szíves szomszédságban és barátságban kívánok velök maradni, nem óhajtom, hogy azon szövetség helyett, melyben Ausztria szabad népeivel állunk, oly szoros szövetkezési viszonyba lépjünk velök, melyben egymásnak azon erős támaszt sem nyújthatnók, a melyet a mi fentartásunk és az ő fentartásuk kíván, s a mely a könnyen egymásba ütközhető érdekek miatt még a barátságos egyetértést is megzavarná.
Az államadósságok összege oly nagy, hogy ha Magyarország azokban részt venni vonakodik, vagy csekély részben járúl azokhoz, és nem megy el a méltányosságnak erejéhez mért határáig, az örökös tartományok népei e súlyos terhet egyedül magok elbírni nem képesek. Nem vesztünk-e sokkal többet politikailag, s valószínűleg anyagilag is, ha azon népek az erejöket annyira meghaladó terhek miatt meggyöngülve, nem fogják nekünk a közös védelemben azon támaszt nyújthatni, melyet a pragmatica, sanctio szerint tőlök várnánk? A védelem súlya ez esetben túlnyomólag reánk nehezedik, s a mit az államadósságoknál megnyerni véltünk, a védelem terhének növekedése által vesztjük el, és e veszteség veszélyesebb lesz, mert a védelem elégtelensége magát az országot is koczkáztatja.
347Korunkban, midőn a közlekedések gyorsasága a kereskedelmi forgalmat oly nagyra emelte, midőn ez oly tömérdek magán és közérdekre kihat, midőn a pénz nagyobb hatalom, mint valaha volt, a hitel nem csak a kereskedelemnek, hanem az állam életének is szükséges kelléke, midőn minden csapás, mely valamely államban a pénzvilágot érinti, gyorsan elterjed a legtávolabb országokba, és felriasztja a sértett érdekek tömegét, melyek ótalmára nem csak egyesek, hanem államok is szövetkeznek: nem lehet az, hogy azon 3000 millió, melylyel Ausztria tartozik, Európa népeinek vagyonából egyszerre kitöröltessék; és ha e csapást jogos, de nem méltányos vonakodásunkkal mi okozzuk vagy mozdítjuk elő, magunk ellen zúdítjuk a sértett érdekeket Európaszerte, az egyesekét úgy, mint az államokét; nekünk pedig épen a jelen viszonyok között nagy szükségünk van az európai közvélemény támogatására, és veszve volnánk, ha ezen közvélemény ellenünk fordúlna. Lehetnek államférfiak, kik Ausztriával való viszonyaink teljes kiegyenlítését nem óhajtják, nem azért, hogy Magyarország nagy és erős, hanem azért, hogy Ausztria belviszályai miatt gyönge legyen; de még ezen államférfiak sem támogatnának bennünket abban, hogy mivel alkotmányunknál fogva jogilag kötelesek nem vagyunk az osztrák államadósságokat fizetni, ne is fizessük azokat, s aligha beleegyeznének, hogy ezen adósságok maradjanak inkább fizetetlenek.
348Azon szövetkezés, melyet a pragmatica sanctio megállapított, külviszonyainkat illetőleg megfelelt ugyan czéljának, mert megvédte és megmentette az országot, de belviszonyainkra nem volt mindenben áldáshozó. És ezt azon szerencsétlen körülmény okozta, mely nem tőlünk függött, de, fájdalom, létezett: hogy midőn a pragmatica sanctio köttetett, s azóta és a legújabb időkig, az örökös tartományok népei nem bírtak alkotmányos szabadsággal, hanem abszolut hatalom alatt állottak, ezen abszolut hatalom képviselte őket irányunkban, és mi nem velük egyezkedtünk. E körülmények egyik következése az volt, hogy ők nem látták érdekökben támogatni a mi alkotmányos szabadságunk sértetlen fentartását, sőt gyakran úgy tekintették azt, mint az ő anyagi érdekeikkel ellenkezőt. Abszolut dynasztiáknak külpolitikája is gyakran más irányú, mint a szabad népeké; azoknál a terjeszkedés, a birtokszerzés vágya sokkal nagyobb, mint emezeknél: mert a népek viselik azon háborúk terheit, melyek e vágynak következései; tudják és érzik, hogy mennyibe került gyakran a birtokszerzés, mely nekik tulajdonképen hasznot alig hozott. Ausztriának is voltak olyan háborúi, melyek terjeszkedési vágy következései valának. Hozzájárúlt ehhez az, hogy a fejedelem és annak több országai előbb a római szent birodalomnak, utóbb a német szövetségnek voltak tagjai, miből ismét nem egy háború származott. A háború tetemes költségeket vesz igénybe. Magyarországon a fejedelem, alkotmányszerűleg, az ország beleegyezése nélkül pénzre szert nem 349tehetett; ott kereste tehát azt, a hol abszolut hatalommal uralkodott. Ez gyakran nagyobb terheltetésekkel járt az örökös tartományokban, és a fejedelem ezt nekik más úton igyekezett pótolni. E módok azonban nagyrészt a mi rovásunkra történtek. Ápolta és ótalmazta azon népek iparát és kereskedelmét a miénk rovására, a vámokat nem egyedül kereskedelmi tekintetből szabályozta, hanem irányunkban pénzforrásnak tekintette; alkotmányszerűleg, mint magyar király, közvetlenül nem kényszeríthetvén bennünket nagyobb fizetésekre, mint az örökös tartományok fejedelme közvetve oly összegeket vett rajtunk, melyek iparunkat és kereskedésünket megrontották. Gyakran megtörtént, hogy nyers termékeink kiviteli váma nagyobb volt, semhogy azokat haszonnal ki lehetett volna vinni, s ez által gazdasági iparunk is szenvedett. Mi az örökös tartományok népeivel nem érintkeztünk, az ő érdekeiket számba nem vettük; ők pedig a mi érdekeinket az ő érdekeikkel gyakran ellentétben állóknak tekintették. E miatt századokon keresztül elkeseredett harcz folyt a fejedelem trónja előtt, nem fegyverrel – titkosan, de ránk nézve annál veszélyesebben. A magyar király nem egyedül magyar tanácsosainak szavát hallgatta meg; befolyással voltak elhatározására még a magyar ügyekben is német tanácsosai, kik saját népeik javát vélték előmozdítani, midőn a mi törvényeink, a mi alkotmányunk ellen intézték tanácsaikat, és befolyásuk gyakran túlnyomó volt…
A siker kedvezése tetemesen megváltoztatta ezen helyzetet. 350Most már az örökös tartományok népei is alkotmányos szabadsággal bírnak, és érdekökben van a mi alkotmányos szabadságunkat védelmezni szintúgy, mint nekünk érdekünkben van az övéket minden erőszakos elnyomástól lehetőleg megóvni. És ha szellemileg ily érdekegység jött létre köztünk és közöttük, kerüljük az anyagi téren is, mely a szelleminél nem kevésbbé fontos, összeütközésbe hozni saját érdekeinket az ő érdekeikkel, habár ezt áldozattal kellene is elérnünk. Ne idézzük elő ismét azon keserű érdekharczot, mely nekünk annyi bajt okozott! Hol állanánk iparunkban, gazdaságunkban és szellemi kifejlődésünkben, ha ezen harcz századokon keresztűl meg nem zsibbasztotta volna minden törekvéseinket? – Nagyobb a nyereség, melyet így elérünk, mint az áldozat, melyet az adósságok egy részének elvállalásából politikai lételünk biztosítása tekintetéből hozunk.
Hányszor szóltunk már alkotmányunk garancziáiról, hányszor emlegettük azon rémet, melytől szabadságunkat féltjük, s melyet reakcziónak neveznek! Mi ez a reakczió, és kikből áll az? Azoknak törekvése, kik az abszolut hatalmat, melynek ők voltak kezelői, feledni nem tudják, és azt minden áron vissza óhajtják; de nem oly nagy a számuk, és nem oly nagy erejeik, hogy bármikor félelmesek legyenek, ha a nép nem áll hátuk mögött. Most az események elválasztották 351tőlök Ausztria népeit, és ezen népek lesznek védői s legbiztosabb támaszai szabadságunknak, ha nem sértjük érdekeiket az által, hogy vonakodunk az államadósságok viseléséhez járúlni, és nem kergetjük őket ismét a reakczió karjaiba, mely magára hagyatva nem létezhetik, de a sértett érdekek tömegével egyesítve ismét veszélyessé válhatik. Lelkem legbenső meggyőződése az, hogy az adósságok oly mennyiségének, mely erőnkhöz képest a méltányosság mértékének felel meg, önkényes elvállalása által több szellemi, s a következéseket tekintve, több anyagi hasznot hajtunk hazánknak, mint a mennyit ezért áldozunk.
Emlékezzünk a 48-diki eseményekre. Azon év annyi jó törvényt hozott létre, hogy nem lesz kegyelet hiánya, ha megemlítek egy hibát, melyet akkor elkövettünk; elkövettünk, mondom, mert én a hibának, őszinten megvallva, magam is részese valék.
A 48-diki törvények szentesítése után azonnal felszólított ő felsége – a bécsi kormány kívánságára – minket, akkori minisztereket, hogy az államadósságokból 200 milliónak, vagyis évi kamatainak elvállalását eszközöljük. A bécsi miniszterium azon hibát követte el, hogy ezt tőlünk mint jogi kötelezettséget követelte, és mi ezt el nem ismerhettük, s úgy hiszem, helyesen cselekedtünk, hogy azt, mint jogi kötelezettséget, el nem fogadtuk. De részünkről 352a hiba abban állott, hogy azonnal, minden haladék nélkül ki nem jelentettük, a mit a 61-ki országgyűlés kijelentett, hogy jogilag ugyan kötelesek nem vagyunk, de politikai okoknál fogva és méltányosság tekintetéből, készek vagyunk ezen tárgy fölött velök tanácskozni s kölcsönös egyezkedésünk eredményének létrehozásában működni. Mennyi baj, mennyi veszély, vér és áldozat lett volna ez által valószínűleg elkerülve! Nehéz ugyan utólagosan is megmondani, mi történt volna, ha ez vagy amaz előzmény nem történik, de valószínűnek tartom mégis, hogy a harcz, melyet végig kellett küzdenünk, s melynek oly szerencsétlen eredménye lőn, hamarább bevégeztetik és kedvezőbb kimenetele lesz, ha mi akkor az államadósságok elvállalására, nem mint szorosan jogi kötelezettségre, hanem mint politikailag szükséges lépésre hajlandók lettünk volna. Igaz, hogy utóbb ezen lépéstől is kevésbbé idegenkedtünk volna; de már akkor minden késő volt.
Azt mondják, hogy Horvátország és a felizgatott nemzetiségek már akkor elkezdették a harczot, nem az államadósságok miatt, hanem, mert nemzeti érdekeiket sértve vélték; de emlékeztetem azokat, kik az akkori eseményeket figyelemmel kisérték, hogy kezdetben, és még ezen nemzetiségi harczok elején is Ausztriának liberális államférfiai, kik magoknak az alkotmányt kivívták, nem voltak irányunkban ellenséges indulattal, és ha az ő érdekeiket az adósságok egy részének elvállalásával a mi érdekünkhöz kötöttük volna, nem is lettek volna ellenségeinkké s az ő befolyásukkal, 353az ő segítségök által támogatva, kiegyenlíthettük volna azon nehézségeket is, melyek Horvátország és a nemzetiségek fegyveres harczát okozták.
Azt mondják némelyek, hogy a népek millióit, és nem a pénzüzérek érdekeit kell tekintetbe vennünk, mert azok száma úgy is csekély. Lehet; de befolyásuk minden államban és minden időben fontos, s a nép millióira is gyakran nagy hatással van, és tekintve azt, hogy az örökös tartományokban és a fővárosban már akkor az állampapirok nem csekély része a nép kezében is volt, a kisebb kalmár és iparűző, az ügyvéd, orvos és sok más, kinek egy-két kisebb-nagyobb mennyiségű állampapirja volt, azt hitte, hogy a mi tagadó válaszunk az ő keservesen szerzett vagyonát, mely ezen papirokban feküdt, értékében alászállítja, sőt megsemmisíti, őket ellenünk ingerelte, és a reakczió felhasználta ezen ingerűltséget, s ellenségeink száma nagyobb és félelmesebb lett. Ha mind ez akkor nem történik, ha mindazok, kik vagyonukat féltették a mi tagadó válaszunk következéseitől, épen azon vagyonbiztosítást abban kereshették volna, hogy az államadósságok terhében mi is részt akarunk venni, nem ellenségeink, hanem szövetségeseink lettek volna.
És hol állanánk most? Ipar és kereskedelem bizonyosan virágzóbb volna nálunk is, nálok is; a mi alkotmányunk és az ő alkotmányuk megszilárdulva, mennyire fejlődött volna azóta, s ezen alkotmányosság sok ballépést, különösen 354az államadósságok oly óriási növekvését bizonyosan meggátolta volna.
A tapasztalás nagy kincs; de gyakran drága áron kell megszerezni, oly áron, hogy utóbb néha kétkedik az ember, ha nem adott-e többet érte, mint a mennyit tán ér. Azonban a legnagyobb pazarlás és a pazarlás legeszélytelenebb neme az, midőn megfizetjük a tapasztalás nagy árát és azt nem használjuk. Okuljunk mi is a magunk kárán, s ne ismételjük a hibát, melyet e részben 48-ban elkövettünk.
Bármit határozzunk mi most ezen adósságok kérdésében, azok terhét határozatunk által magunkról el nem hárítjuk. Fizetni fogjuk mi azt utóbb tán akaratunk ellen, és pedig valószínűleg a méltányosság azon mértékéig, melyet most a törvényjavaslat ajánl. Megemlítém már, hogy az Európaszerte elágazott érdekek, melyek ótalmára egyesek úgy, mint államok szövetkeznek, minő döntő súlyt gyakorolnak az efféle kérdésekre. Elég legyen e részben jelen századunk történelmére, s Belgiumnak és az Ausztriától elszakadt lombard-velenczei királyságoknak példájára hivatkoznom. Ezeket szerencsés forradalom s külhatalmak segítsége szakasztotta el azon országoktól, melyekhez tartoztak, 355és mégis el kellett vállalniok nem csekély részét azon adósságoknak, melyek előbbi kapcsolatuk ideje alatt az ő befolyásuk nélkül tétettek, mert az európai közvélemény követelésével nem daczolhattak.
Meg vagyok győződve, hogy még akkor is, ha az osztrák birodalmat az események bontanák szét, s nekünk új viszonyt, új alakulást kellene keresnünk, az ausztriai adósságok nem csekély része ránk nehezednék: mert ugyanazon hatalom, mely az osztrák hatalmat szétbontotta, kényszerítene bennünket arra; és ha a birodalom egyes tartományai más államokhoz csatlakoznának is, azon hatalom, melyhez csatlakoztak, gondoskodnék arról, hogy minél kevesebb teherrel vegye őket át, és minél többet hárítson reánk.
Nem fekszik, úgy hiszem, hazánk érdekében azon terhet, melytől utóvégre úgy sem menekülhetünk, most visszautasítani magunktól s inkább a véletlen események kényszerítő hatalmát bevárni. Sokkal czélszerűbben cselekszünk, ha kölcsönös egyezkedés útján, minden tekintet számba vételével, önként, szabad akaratból teszszük azt, a mit valószínűleg önkéntelenül is kénytelenek volnánk megtenni, mert ily módon támaszt nyerünk szövetségeseinkben 356és a közvéleményben, amúgy pedig valóságos haszon nélkül, csak ellenségeket szereznénk magunknak.
Vonjunk párhuzamot azon állapot kőzött, melyben a kiegyenlítés előtt tettleg voltunk, s jelen helyzetünk között: és lehetetlen tagadnunk, hogy a jelen állapot hazánkra nézve kedvezőbb. Tettleg semmi politikai jogokat nem élveztünk, súlyos terhek nehezedtek reánk, s azokat nem magunk állapítottuk meg. Az abszolut hatalom és annak gyakran fonák kezelése minden erőt, minden tevékenységet megzsibbasztott és minden felelősséget meggátolt.
Azt mondják némelyek, hogy az ország nem örül ezen kiegyenlítésnek, s azt nem szereti. Igenis, ha úgy állítjuk fel a kérdést, hogy ki vannak-e vágyaink és óhajaink elégítve, nincs-e még sok bajunk, sok panasz, a mi orvoslást igényel? kétségenkívül azt fogják felelni, hogy vannak, hogy óhajainkból sok teljesítetlen maradt, kívánataink kielégítve nincsenek, s még igen sok a baj, sok a panasz. Merőben ellenkezőt én sem állíthatok. De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és hatalmasnak? ki ne kívánna minél biztosítottabb alkotmány mellett minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem lehetett, mivel sok van, a mit még elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy a mi 357megvan, az teljesen értéktelen. Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik komoly megfontolás után őszintén igennel felelnének. Nyújtsanak bár a népnek kecsegtető reményeket, hogy majd bel- és külháború többet és jobbat szerez: e kecsegtetés mellett, s talán épen e kecsegtetés miatt, nem fog az ország arról, a mi van, lemondani, s nem fogja önként ellökni magától az alkotmányos tért, melyen sokat kivívhat, a mi még nincs, s mely nélkül azt sem bírhatná, a mi most van.
Többször hallottam azon ellenvetést, hogy mi az adósságok elvállalásával nem a nemzet közvéleménye szerint cselekszünk.
Midőn az 1861. felirat módját határozta el a többség, s annak tartalma vétetett tanácskozás alá, a legtöbb pont hosszas vitatkozás tárgya volt. Még a fölött is terjedelmesen tanácskoztunk, hogy fátyolt vessünk-e a lefolyt eseményekre; de az államadósságra vonatkozó pont azon kevés pontok közé tartozott, mely ellen senki fel nem szólalt: én legalább ily felszólalásnak nyomát a naplóban nem találtam. Közel 300 képviselő volt jelen, s azok közakarattal fogadták el az említett pontot. Mondhatná valaki, hogy ez 358a képviselőház egyértelműsége volt, de nem az országé. Miből lehet megítélni, hogy az ország valamely, már megállapított határozatot helyesel? Egyedül, vagy legalább legbiztosabban a következő választásokból. Azon közel 300. képviselő közűl, kik ezen határozatban megállapodtak, a többséget ismét megválasztotta az ország 1865-ben: pedig tudta, hogy ezen képviselők mondták ki az államadósságok elvállalásának eszméjét; tudta, hogy ezen eszmét megtestesíteni, s a kimondott szót beváltani, a közelebbi országgyűlésnek lesz föladata. Még sem tudok eseteket, melyekben a megválasztott képviselőtől nyilatkozatot kívántak volna a választók arra nézve, hogy az államadósságokat elvállalni nem fogja. Általán az 1865-diki képviselői választásoknál magok a megválasztottak sem tették programmjokba azt, hogy az államadósságok elvállalására szavazni nem fognak, s ezt tőlök, tudtomra, a választók nem kívánták.
Ezekből méltán lehet következtetni, hogy a nemzet véleménye nem volt ellentétben az 1861-diki felirat említett pontjával, melyet most létesíteni szándékozunk.
Így áll-e jelenleg is? nem tudom. Hiszem, hogy ha kérdeznénk bárkit, óhajt-e 29 millió forintnyi adósságot elvállalni, és az országra ily tetemes terhet róni? mindenki, valószínűleg mi is, azt mondanók, hogy azt nem óhajtjuk. De ha fontolóra venné azon tekinteteket, melyek erre épen hazánk érdekében kényszerítnek bennünket, hiszem és reménylem, hogy az ország többsége még e súlyos áldozatot 359is készebb volna elvállalni, mint hogy hazánk és alkotmányunk biztosságát koczkáztassa.
Meglehet, hogy változott e részben a közvélemény, a mit fölötte sajnálnék. Tudom és érzem a felelősség súlyát a közvélemény irányában; de én három hatalmat ismerek, melynek véleményemre és annak törvényszerű nyilatkozataira nézve felelősséggel tartozom: mindenek fölött az Istent, azután saját lelkem ismeretét s az ország közvéleményét. Nagy fontosságot tulajdonítok ez utolsónak is, de ha az Isten és saját lelkiismeretem előtt tisztán állok, fájdalmasan bár, de nyugodt lélekkel tűröm a közvélemény kárhoztatását. Nincs nagyobb csapás, mint ha valaki saját lelkiismeretével jón meghasonlásba. Még a közvélemény hatalmának sem szabad feláldoznunk belső meggyőződésünket és keblünk nyugalmát. Én lelkem legbelső meggyőződéséből mondom, hogy az államadósságoknak az előttünk fekvő törvényjavaslat szerinti elfogadása az ország érdekében fekszik; el nem fogadása pedig nem csak közérdekeinket, hanem politikai létünk biztosságát is veszélyeztetné. A kik e nézetet nem helyeslik, a kik azt hiszik, hogy az elvállalandó teher nagysága sokkal súlyosabb, mint a mit a felhozott politikai tekintetek igazolnának: azoknak ép úgy kötelességök saját lelkiismeretük sugallata szerint a javaslatnak ellene szavazni, mint nekem kötelességem önmeggyőződésemet követni.
360Én a miniszterium és az országos küldöttség által velünk közlött adatok és felvilágosítások folytán, a központi választmány jelentésében kifejtett okoknál fogva, a törvényjavaslatban ajánlott (osztrák államadósság) évi járulék menynyiségét olyannak tartom, mely a méltányosság azon mértékét, melyet erőnkhöz képest elvállalhatunk, túl nem haladja, s ennél kisebb mennyiségre azért sem kívánok szállani, mert ez által azon politikai érdekeket, melyeket előadásomban felhoztam, koczkáztatnók, s hazánk politikai biztosságának sokkal több kárt okoznánk, mint azon haszon volna, mely ajánlatunk leszállításából származnék. Elvállalom tehát azt, a törvényjavaslat szerint, azon kijelentéssel, hogy mivel én a nemzet és nemzet közti egyezkedést nem kívánom úgy tekinteni, mint vásári alkudozást, ezen összeget olyannak tartom, melyen túl semmi esetben sem léphetünk, s kijelentem, hogy abba sohasem tudnék beleegyezni, miszerint ezen elvállalt összegen felül utóbb bármi követeléseket is elfogadjunk: mert a súlyos teher is könynyebb, ha bizonyos és határozott, mint ha folyton marad még fenn valami, a mi újabb súrlódásokra adhatna okot és új terheltetéseket vonhatna maga után.
Azon indítványt, hogy előbb alapítsuk meg budgetünket, és, jövedelmeinkhez mérve, azután határozzuk meg 361az elvállalandó adósságok mennyiségét, nem tartom czélszerűnek: mert az adósságok ezen elvállalása nem ajándék, melyet csak fölöslegünkből adhatnánk, hanem oly teher, melylyel hazánk biztosságát és legszentebb érdekeinket mentjük meg. Ezt tehát én legszükségesebb kiadásaink közé helyezem. Egyébiránt minden költségvetést, kivált helyzetünkben, úgy lehetne készíteni, hogy a mellett jövedelmeinkből végre semmi sem maradna fenn: majd jövedelmeinket csökkentenők az által, hogy valamely terhes és népszerűtlen adó nemét megszüntetnők; majd beruházásainkat emelnők; s mind ezt kétség kívül eléggé indokolva. És kétségtelen az is, hogy évekre előre senki sem képes megmondani, hogy mennyi fölöslegünk marad egyik vagy másik évben: ennélfogva mindig csak egy évre ajánlhatnánk meg valamely összeget, s ez által se az állam hitele biztosítva nem volna, se az érdekek megsértéséből eredő káros következéseket magunktól el nem hárítanók; általában semmit azon politikai előnyökből el nem érnénk, a miért, én legalább, az adósságok elvállalását czélszerűnek és indokoltnak tartom.
A mi az adósságok mikénti elvállalását illeti, erre nézve a törvény maga szolgál útmutatóúl, midőn kölcsönös egyezkedésre utasítja az évi járulék mennyiségének meghatározását. 362Ezen módot tartom én egyedül helyesnek, mert csak ez zárja ki a szolidaritás eszméjét, melyet én semmi czím alatt el nem fogadnék. A szolidaritás csak jogi kötelezettségnek lehet eredménye, más jogi kötelezettséget pedig az államadósságokra nézve senki irányában el nem ismerek, mint azt, a mit e törvény és törvényes egyezkedés, mely alkotmányos beleegyezésünkkel jön létre, határozottan megállapít.
