IV.
IV.
Az előre bocsátott észrevételek s fölvilágosítások tisztább fölfogást nyujtandnak javaslatom horderejéről s természetéről, mint azt a puszta terv teheté.
60Meg leszek sikerükkel elégedve, ha azt eszközlendették, hogy a terv practikai valósítása az érdeklettek között komoly értekezletekre kerüljön.
A dolog a mily fontos, szintoly korszerű; imperiosus motivumok ajánlják a tárgyalást. Nem szükség azokat fejtegetnem. A ki gondolkodva végig tekint Európa complicatióin és számba tudja venni az elutasíthatlan kérdések solutiójának exigentiáit, annak magyarázatokra nincs szüksége. A mi pedig különösebben a saját hazámfiait illeti, azoknak már éppen nincs szükségök magyarázatra, hogy egyrészről átlássák, mennyire élet-halálkérdés függetlenségi aspiratióik valósítására nézve, a szerencsétlen elzárt geographiai fekvésből eredő akadályokat elhárítani, s hogy másrészt érezzék, miként egészen más nyomatékkal bir a magyar kérdés az európai combinatiókban, ha az faj- és nyelvviszályok által meg nem szaggatott imposáns compact erőt képes felmutatni, mint akkor, ha úgy benn az országban, mint délkeleti szomszédjainál az 1848-diki viszályok ismétlődése csak lehetőnek is képzeltetik.
Turin, május 25. 1862.
Kossuth.
Kossuth fölvilágosításai nem változtatták meg a rossz benyomást, a melyet terve az országban is, az emigratióban is keltett. A Magyar Sajtó junius 18-dikán megjelent számában, tudomásul véve, hogy Kossuth «értekezménye csak elmélet, nem politikai programm», újra kijelentette, hogy oly nézetekben, a melyek a haza megcsorbítását kezdeményeznék, nem fog osztozni soha, s megjegyezte, hogy az Alleanzaban közzétett terv leczke azoknak, kik egy compact országot készek decomponálni azért, hogy darabjaiból saját theoriáik szerint újat rakjanak össze». Jósika Miklós b. pedig, miként e gyűjtemény szerkesztője egy akkor kelt levélben olvassa, fölszólítást küldött haza, hogy minden erővel Kossuth programmja ellen kell fordulni, mert ennek megvalósítása egyértelmű volna a magyar nemzetiség megsemmisítésével.
Károlyi Györgyné grófnéhoz 1862. junius 20-dikán Kossuth levelet intézett, a melyben, mint «A közelmult titkaiból» czímű Budapesten 1878-ban megjelent munka II. füzetének 117-dik és következő lapjain olvashatni, a többek között ezeket irta:
Átmegyek a tárgyra, melyet a grófnő levelében megemlít.
Emlékezni fog ön, grófnő, hogy midőn tavaly nyáron felejthetetlen martyr barátom tisztelt özvegye által kérdést intéztem haza, hogy mi czélt 61tüztek ki magoknak a magasabb socialis körök passiv ellenállási politikájukban: forradalmat s elválást-e az osztráktól, vagy alkut a hitszegő osztrákkal, a felelet az volt: hogy bizony ha lehet, jobb szeretnének megalkudni, s hogy még a jobbak is azon körökben elfogadják ugyan a forradalmat, ha ki nem kerülhetik, de azt csak «pis aller»-nak tekintik. Emlékezni fog méltóságod, hogy hasonló szomorú tudósítást vettünk mindazon számosaktól, kikkel a mult ősz óta találkozánk. E tényt confirmálták a mozgalom vezéreitől hazulról vett hivatalos jelentések; ezt legutóbb K. Sándor személyesen, ki kérdésemre, hogy kik azok a mágnások, kik határozottan az elválást mint czélt, tehát a forradalmat mint eszközt akarják? alig volt képes nekem, s azt is csak hosszú gondolkozás után, öt ilyen nevet említeni. Ez alkuvási hajlamot kiáltják hangosan két év óta Európának a magyar közélet minden mozzanatai, Széchenyi apotheosisa óta, melynek az 1849-diki zászlót marquirozottan desavouirozó szint adtak egész a mai napig.
Tudjuk, hogy Deák s pártja forradalmat nem akarnak, pedig a főrendi kar «en masse» a conservativeken kívül őt vallja vezérének s még a conservativek is ő hozzá törleszkednek, mert magukat gyöngéknek érezve, Deáktól reménylik, hogy őket Kossuth Lajostól felmenti. S ez alkuvó Deákpárt azonkívül is nagy. Minden megye, minden városi hatóság őt kiálta ki a nemzet nemtőjének, s az ő tendentiáinak dicsőitésével szállt a sok antiforradalmi, sok hűségi contestatiókkal felsallangozott ephemerélet után vissza a semmibe. Sőt hitelesen tudtommal van, hogy még az úgynevezett határozati pártban is vannak töredékek – le egészen Nyáryig, melyek a mi forradalmi törekvéseinkről tudni sem akarnak. A nép más, az iners massa ugyan, mely lökést vár, de mely, ha lökést kap, mint a hólavina, úgy söprendi el útjából az alkuvási velleitásokat; hanem a nép csak karddal kezében adhatand életjelt, különben fárad, vár s hallgat. De a szósosztályok minden szavából, minden tettéből annyira kirí két év óta az alkuvási vágy, hogy épp e miatt nem voltam képes a velenczei háborúnak siettetését a turini kormánynál kivinni, mert nem bizik nemzetünknek minden alkut kizáró elválási határozottságában, s azért nem mer a háborúba belefogni, mielőtt magát elég készültnek érezné, hogy saját erejével még akkor is megállhatni reményelhessen, ha a végperczben a magyar őt elhagyná.
És mivel az otthoniak, értem a magasabb köröket, minden sürgetéseim daczára is kereken megtagadták tőlem azon morális támaszt, mely elhitethette volna itt a kormánynyak hogy a mit én mondok, a nemzet mondja, a nemzetünk iránti bizalmatlanság annyira ment, hogy éppen most küldött az olasz kormány Magyarországba titkos megbizottakat, kik 62neki referáljanak, ha van-e ott a Deák-párt mellett más párt is, oly párt, melyre támaszkodni lehessen.*
A hatvanas években többször jártak ilyen titkos olasz megbizottak Magyarországban. A «Vasárnapi Ujság» 1895 május 19-diki számában ismerteti Luigi Chiala-nak 1895-ben megjelent ily czimű művét: «Politica segreta di Napoleone III. e di Cavour in Italia e in Ungheria 1858–1861.» E mű közzéteszi Giacomelli jelentését Magyarországon 1865-ben tett útjáról. E jelentés, mely az olasz kormány elé terjesztetett, csalókának állítja Kossuthnak abbeli reményét, hogy Magyarországon forradalmat lehessen szervezni. Olaszországban rosszul itélik meg a helyzetet, kik azt hiszik, hogy az Ausztria elleni gyűlölet jobban lángol, mint valaha, s hogy Magyarország teljes függetlenségre vágyik. Ennél mi sem hamisabb. A 48-diki forradalom már csak történeti emlék, Kossuth egy tisztelt név, kiről szivesen emlékeznek meg, de mégis jobb szeretik, ha távol van a hazától, mert merész és kivihetetlen terveket kovácsol. Megérintvén a confœderationalis tervet, Giacomelli kiemeli, hogy azt Magyarország nem akarja.
«Az ország csak saját szélesebb értelemben vett autonomiáját kéri, illetőleg teljes függetlenségét a birodalomtól, külön országgyűlést, magyar miniszteriumot, mely az országgyűlésnek és nem a koronának felelős. Abban megegyeznek, hogy a korona az osztrák császár fején legyen, mint a hogy megegyeztek őseik is, kik Bécsből választották királyaikat, magas politikai okokból, melyek épp oly érvényesek ma, mint akkor.»
«Az a kitünő ember, ki ez elveket képviseli, Deák, a ki hazájában oly hírnek örvend, oly tekintélyt gyakorol, mely Cavouréval hasonlítható össze. Őt követi az aristokratia, mely Magyarországon számos jogaira büszke, vitéz és felvilágosult; a polgárság, mely egy oly aristokratikus és majdnem feudalis országban, mint Magyarország, még csak keletkezőben van, s végül a dúsgazdag, befolyásos klerus.»
«Deák egyéniségében van valami, a mi meghat és elragad; nevét tisztelettel említik férfiak és asszonyok, aggok és gyermekek. Mindamellett ez az ember, ki készebb volna magát hazája romjai alá temettetni, semhogy a nemzet jogain csorbát engedjen ütni, ez az ember, ki szinte megőszült a tudományban és gondolkodásban, honfitársai minden fogyatkozásaival bir. Magyar, magyar, magyar, és semmi több, azaz veleszületett önzés, nemtörődömség azzal, mi történik saját hazája határain kívül.»
«Beszélsz neki Olaszországról, törekvéseiről, dicsőségéről? Azt fogja felelni: szivén hordja javát, épp úgy, mint minden nemzetét, de Magyarország nincsen abban a helyzetben, hogy Olaszországnak hasznára lehessen, mert e két ország politikája ellentétes elveken alapszik.»
«Kossuth és az emigratio hibázott abban, hogy másképp gondolkoztak és beszédeikkel tévútra vezették Európa közvéleményét. Ő – Deák – magyar ember, és semmi más, mint magyar ember, a ki ragaszkodik az osztrák császár mint magyar király személyéhez, s a meddig lehet, hű alattvalója marad.»
«A maga részéről nem ellenezné Velencze átengedését, a mit pénzbeli kárpótlásért lehetetlennek tart, de lehetőnek hisz bizonyos területi engedményekért a Duna völgyében.»
«Ha Ausztria Velenczében támadtatik meg, Deák hiszi, hogy az országgyűlés pénzt és vért áldozni hajlandó lesz. Magyarország érdeke erős Ausztriát tételez föl, mert nem létezhetnék, ha egy nagy birodalom nem állna a háta mögött. Ez volt mindig az ősök politikája is, és ezt követték az unokák.»
«Nem bizonyos benne, – végezte Deák, – de reményli, hogy Bécs el fogja fogadni Magyarország kivánalmait, melyek ősrégi szerződéseken alapulnak. De a mint kész a nemzetnek azt mondani, hogy «tartsatok ki jogaitokban», épp úgy soha sem engedhetné meg magának, hogy valaha erőszakot tanácsoljon, mert meg van győződve, hogy Bécsnek előbb-utóbb engednie kell, ha mindjárt – a mit nem hisz – a kormány azzal a tervvel foglalkoznék is, hogy viszszatérjen az önkényuralomhoz.»
«Ime Deák véleménye, – irja Giacomelli, – Magyarország legkiválóbb emberéé, és mikor ő beszél, az ember tökéletesen azt hiszi, hogy a nemzet beszélt. Hagyjon fel tehát Olaszország a reménynyel, hogy segítséget kaphat a Dunán és ha Kossuth s az emigratio másképp beszél, nem kell annak hitelt adni. Ha Ausztria ma egyezkedik és holnap háborút izenne Olaszországnak, talán Magyarország a Minción megismételné azt a jelenetet, mely Mária Terézia alatt történt.»
Ezen jelentésnek La Marmora külügyminiszterhez küldött fogalmazványa kiséretében Deáknak még egy érdekes nyilatkozatáról emlékezik meg Giacomelli. Kérdést intézve Deákhoz, hogy mily magatartást tanácsolna a nemzetnek azon esetben, ha Ausztria nem fogadná el Magyarország ultimatumát, Deák fürkésző tekintettel nézett kérdezője arczába, aztán így felelt:
«Soha sem hazudtam. Azt tanácsolnám hazámnak, hogy várjon, annyira meg vagyok győződve annak szükségéről, hogy Ausztria ily lépést tegyen.»
Deáknak magának nem volt az ellen kifogása, hogy ezt az egész beszélgetést a legszigorúbb discretio mellett közöljék illetékes helyen. Csupán azt fájlalná, – mondotta – ha a lapok zsákmányául dobnák oda és ezzel talán nehézségeket és kellemetlenségeket okoznának neki a kényszerhelyzetben, a melyben van..
Ekkint constatirozván az alkuvási tendentiákat, azt mondom: az ön correspondensei tisztelt grófnő azon körökben mozognak, s azon köröket reflectálják, a melyek alkudni szeretnének a némettel, s azért engem teljességgel nem lep meg a hír, hogy ezen körökben nem jól fogadtatott javaslatom a nemzetiségi viszályok kiegyenlítését, s a szomszéd nemzetekkeli szövetkezést illetőleg; mert hiszen van azon körökben elég tapintat, hogy belássák, miként ezen javaslatnak csak szóbahozatala is a forradalmi harcz chanceait roppant minőségben neveli, s hogy valósággal ez a legpractikusabb, sőt csakis ez a practikus lépés azon forradalom felé, mehet az alkuvási tendentiákkal saturált körök egyátalán nem óhajtanak.
Hogy e körökben javaslatom nem tetszik, az épp oly természetes, mint természetes az, hogy az osztrák hivatalos lapok és Szemere Bertalan uram** dühösek tervem ellen. De én, ki a harcz eventualitása esetére temperamentum gyanánt óhajtok állani a nép s az általa nem igen kedvelt 63privilegialis osztályok között, s ki magamban elég erőt is érzek a históriai antipathiákat féktelen kicsapongásoktól visszatartani, én azt gondolom, nem jól számítanak érdekeikkel azok, kik a forradalomtóli félelemben az osztrák hivatalos lapokkal s a Reichsrath-apologista Szemere Bertalannal egy kalap alá bujnak.
A Sürgöny 1862 junius 12-diki számában Szemere Bertalantól Londonban 1862 junius 4-dikén kelt nyilt levelet közölt Kossuth programmjáról
Azonban ez az ő dolguk, nem az enyém. Köztünk czél- s irány-ellentét van. Én és az alkudni vágyók soha sem fogjuk hazánk ügyét egy szempontból tekinteni. Velök hát nem gondolok, sőt szeretem, hogy a pártok tisztázódjanak. Hanem gondolok azokkal, kik czélban, irányban velem egyetértenek ugyan, de mert az alkuvók körében élnek, magukat lármájuk által meglepetni engedik, mivel vagy nem veszik maguknak a fáradságot a dolog mélyére hatni, vagy nem birnak a szükséges materialékkal, hogy magoknak a dolog horderejéről s practikus részleteiről önálló véleményt képezhessenek.
Ez utóbbiak közé vagyok bátor számítani a grófnő nevezetlen levelezőit. Lehet, hogy méltóságodnak alkalma lehet őket nézeteimről felvilágosítani. 64Azért remélem, meg fog nekem bocsátani, ha az unalmasság risikójával levelem a következő felvilágosításokkal hosszura nyulik:
A kérdéses javaslatnak (mit hibásan neveznek manifestumnak) históriája ez: A barátságos hatalmaknál az osztrákkali háború csak idő kérdése; egy más tervet, mely azt siettetheté, a körülmények megakasztottak; de a szándok változatlanul áll, mint áll azon akarat is, hogy háború esetére nemzetünknek az abbani részeltetésre mód nyujtassék. Ezért mind Páris, mind Turinból folyvást arra unszoltatunk, hogy ha akarjuk, hogy minket függetlenségünk kivívására segítsenek, alkudjunk ki a nemzetiségekkel, mert egészben tarthatlan – fausse positióba – jutnánk, ha országunk felszabadítása mellett fegyvert fogva, országunk lakosainak egy jó része a felszabaditókat puskatussal fogadná, s mint 1848–49-ben tette, az osztrákért küzdene. A turini kabinet részéről még egy más, eldöntőleg fontos tekintet is fordult elő. Hazánk geographiai helyzete nagyon fatalis. Fegyverrel, hadiszerrel, sereggel Magyarországot csak megközelíteni is vagy horvát, vagy szerb, vagy rumán földön át lehet. Szerbiával, Romániával csak nem keveredhetik az olasz háborúba, s nem uszíthatja magára fél Európát a végett, hogy nálunk forradalmat csinálhasson, sem annak nem teheti ki magát, hogy a horvát nép 65minket s a nekünk szánt segédsereget barát helyett ellenségkint fogadja, s Viktor Emanuelre a kelletlen hódító bélyegét üsse. De még ha ennek ki akarná is tenni, sokkal erősebb sereget kellene oda küldeni, mint a milyennel e czélra disponálhat, mert ha a sereg maga fegyverrel kezében ütközve, ügyes mozdulatokkal és sebes marssal eljuthatna is a Dráváig – seregét nem hagyhatná biztos összeköttetés nélkül a tengerrel, s aztán csak 100 ezer fegyvernek, s ahhoz tartozó munitiónak átszállítása is oly roppant transport mű, hogy legalább is 40 ezernyi seregnek kellene folyvást Horvátországban táborozni a communicatio biztosítására, ha a horvátok irányunkban s irányában ellenséges állást vennének. Azért sürgetőleg felszólított az olasz kormány, hogy ha segítségét lehetségessé akarjuk tenni, iparkodjunk a horvátokkal, a szerb és rumán kormányokkal egyetértésre lépni, mire nézve, ha neki valami rationabilis basist nyujtunk, közbenjárását ajánlotta. Figyelmeztetett arra is, hogy a dologgal késni nem lehet, mert az oriensi kérdés krisis felé rohan, s vigyáznunk kell, nehogy az irányunkban barátságtalan vagy éppen ellenséges ösvénybe sodortassék, vigyáznunk annyival inkább, mert igen valószinű, hogy az oriensi krisis fog az olasz háborúra is opportunitásul szolgálhatni.
Így állván a dolog, nekem azt parancsolta a hazafiui kötelesség, hogy az értekezletre oly alapot suppeditáljak, mely az említett élet-halál fontosságú igényeknek megfeleljen, másrészt a magyar nemzetiségnek ne csak ártalmára ne legyen, de sőt biztos garantiául szolgáljon, s hazánknak teljes souverain personalitását ne csak sértetlen hagyja, de sőt annak Európa keletén, nem uralmi ugyan, hanem vezéri állást, s ezzel Európa szabad államai közt hatalmi súlyt biztosítson.
Ezen tekintetekből született a hibásan úgynevezett manifestum, az azonban nem egyéb, mint egyezkedési materiale, értekezleti basis, mely a torini kormány által e tárgyban keletre küldött megbizottaknak lehetségessé tegye az egyetértési negociatiókat initiálni; abban levén köztünk megállapodás, hogy ha a dolog keleten kellőleg be lesz vezetve, én majd eszközölni fogom, hogy hazulról egy-két befolyásos egyén kijöjjön a turini kormány közbenjárása mellett az illetők megbizottjaival értekezletben részt venni, miszerint így a harczelőkészületek s a hadmunkálati terv practikus alakot nyerhessenek.
Nem is kell tehát mondanom, hogy én a dologhoz csakis mint értekezleti basishoz adván aláirásommal megegyezésemet, az egész dolog mint függő értekezleti tárgy teljességgel nem volt nyilvánosság elé szánva, s azért nem is volt részletekben kidolgozva. Ellenben az szükségesnek látszott, hogy a confœderationalis eszme, mint abstract fogalom, nyilvános 66discussióba vétessék, s az elmék reá előkészíttessenek. Azért is irányadásul az eszme vitatására közlöttem Helfyvel az értekezleti basis mintáját. Ő azonban, legyen félreértésből, legyen a hirlapoknál otthonos fontoskodásból, az egészet meggondolatlanul mint tényt hirdette ki.
Felette fájlalom ezen indiscretiót, de csak azért fájlalom, mert félek, hogy ez idő előtt dobra ütése a dolognak utját fogja vágni az eszme valósíthatására vezethetett rapprochementoknak, melyektől függ a jelen körülmények között hazánk felszabadíthatásának lehetősége.
Azonban miután az indiscrete dobra ütött szót dobra nem ütötté nem lehet tenni, nem volt mást mit tennem, mint némi fölvilágosításokkal kisérnem a csak értekezleti basisul szánt, tehát nem eléggé részletezett vázlatot.
Nem tudom, ismeri-e a grófné, ismerik-e az otthoniak a felvilágosításokat? Ide rekesztem az Alleanza illető szelvényét, s meg fogom hagyni Helfynek, küldje meg nagyméltóságodnak a magyar eredetit. Óhajtanám, hogy azt otthon minél többen ismerjék, miszerint kellőleg informálva gondolkozhassanak a tárgyról mindazok, kik az osztrákoktóli elválást, s az e végetti forradalmi harczot valósággal akarják, nem pedig csak pis-allernek tekintik. A kik csak ilyennek tekintik, azoknak véleményökre semmit sem adok, sőt a kétkulacsos politikusokat elvből gyűlölve, számításilag pedig veszélyes szövetségeseknek tartva, szeretni fogom, ha inkább ma, mint holnap, inkább a comparative ártalmatlan, mint valamely más égetőbb alkalommal «avec armes et bagages» átrukkoltak az alkuvók (az Apponyiak és Eötvösök) táborába, s utánhangoztatva a német centralista lapok s Szemere Bertalanok nótáját, veszélyes barátságuktól megszabadítják pártunkat, melynek energiáján ekkorig is nehéz halott súly gyanánt csüggöttek.
Egyébiránt csudálkoznom kellene, ha szóban levő tervem vagy meg lepte volna otthon azokat, kikkel ekkorig együtt működtem, vagy csak most kezdenének a tárgy felett gondolkozni. Mert annak alapelveiben nincs semmi új, semmi, mit régen ne ismertek volna. Kivévén talán a confœderatio modalitásának részleteit, melyeket én ugyan annyira practikusoknak tartok, hogy nem hiszem, hogy valaki azoknál practikusabbakat, s a mellett, hogy a többi szövetségeseket méltán kielégíthetik, a magyar érdekeknek s hazánk souverainitási tekintélyének megfelelőbbet proponálhasson, mely részletekről magam mondom meg felvilágosításaimban, hogy azok módosítást szenvedhetnek, s hogy ha valaki jobbat javasol, én leszek első, ki azokat elfogadom.
Nevezetesen megjegyzem, hogy a Magyarország belsejét érintő javaslataim 67a nemzetiségi kérdések kiegyenlítésére nézve nem ujak. Ezek még 1851-diki organisationalis javaslatomban foglaltatnak; számos külföldi lapokban már évek előtt kihirdettettek, Irányi históriájában reproducáltattak, Türr által 1860-ban olaszul kinyomattak, s az otthoniak által ismételve és explicite helyeseltettek és elfogadtattak.
Az, hogy Horvátországnak szabad tetszésére hagyatni kivánom, el akar-e válni vagy nem? ismét nem új javaslat. Ezt már 1844-ben indítványoztam Pestmegyében. Pestmegye egyhangulag elfogadta, s utasításba adta, az otthoniak pedig ismételve még ez idén is P. Frigyes és K. Sándor által tudtomra adták, hogy abban tökéletesen egyetértenek.
Erdélyt illetőleg az: hogy Erdélyt a magyar koronától elszakítani semmi áron nem engedjük, s hogy az unióhoz, míg az osztrák uralom tart, rendíthetlenül ragaszkodni kell, de ha egyszer az osztrák járom lerázatott, az erdélyiekre kell bizni, akarnak-e administrative is uniálva maradni Magyarországgal, vagy pedig a magyar koronátóli függésben Kolozsvárt országgyűléssel, guberniummal stb., szóval saját törvényhozással s administratióval birni, – mondom, mindez annyira nem új, hogy ezen programm formulázásában még szegény Teleki Laczi vett részt, az ő sürgetésére formuláztam, aláirtuk; ez alapon történt még 1859-ben azon egyetértés Bukaresttel, melynél fogva oda fegyvereket küldhettünk, s hadikészületekbe ereszkedhettünk. Ezen programmot rég ismerték az otthoniak s rég tudták, hogy én azt egyrészről kikerülhetetlenül szükségesnek, másrészről teljességgel nem veszélyesnek tartván, attól soha el nem állok.
Végre a confœderatio eszméje szintén nem új. Azt már 1851-diki organisationális tervemben initiáltam, s az európai história logikájában fekvőnek, tehát biztos jövendővel birónak nyilatkoztattam. Ismerték azt az otthoniak, ha jól emlékszem, Károlyi Ede nagy tapsok között plane nagy beszédet tartott a confœderatio eszméje mellett; soha sem hallottam az eszme ellen Magyarországból ellenvetést, de igen is hallottam Bukarestből, mint felvilágosításaimban említém és nem is csodálkozom, mert szembetűnő dolog, hogy a confœderatióban okvetlenül Magyarország volna a tonust és irányt adó vezérhatalom.
Tehát az egész dologban nincs semmi újság, semmi meglepő, csak az a kérdés, vajjon fajunknak nemzetiségi érdekei, s hazánknak souverain állami jogai s méltósága eléggé meg lesznek-e óva javaslatom által.
No már a ki tervemet egészben (tehát a felvilágosításokkal együtt) átolvasta, s az ellen mégis debachalni mer, az vagy vak, vagy legalább rövid horizontu antediluvianus táblabiró, ki a költő régi históriája szerint: «adja Isten, hogy a magyart a félvilág uralja!» nem elégszik meg azzal, 68hogy a magyar az egyenlők közt első (premier parmi des égaux) legyen, hanem a többi nemzetiségek felett uralkodni akar; pedig a ki ezt akarja, az fajunk jövendőjének, nemzetünk szabad életének ássa sírját; vagy ha nem ily vak, nem ily rövidlátó, úgy osztrák lelkű, ki minden áron alkudni akar az osztrákkal, hogy annak védpajzsa alatt a népszabadság meggyökeresedésének útját állhassa, s magának és kasztjának kaszta uralmat biztosíthasson, nemzetiségünk, szabadságunk, függetlenségünk rovására.
Tervem Magyarországot önálló független királysággá teszi, melynek királya nem bir más országok birtokából merített pénzzel, katonával, hatalommal, mikkel nemzetiségünk elfojtására s szabadságunk elnyomására visszaélhet; e királynak nem lévén a magyar nemzetétől különböző érdekei, nem kényszerítheti nemzetünket, hogy magát azon idegen érdekek eszközévé alacsonyítsa. E mellett az így függetlenné constituált királyság szabadon, s minden idegen avatkozástól menten rendelkezik financiájáról, honvédelmi rendszeréről, szóval mindenről, a mi egy független állam souverainitási attributumaihoz tartozik, s ha szövetségi viszonyba lép szomszédjaival, ezt csak kültámadás elleni nagyobb biztosság végett teszi (a mi bizony nem megvetendő nyereség), de csakis erre szorítja a szövetséget, de souverainitási jogaiból sem bel-autonomiájára, sem az európai államcsaládbani rangjára s tekintélyére nézve, egy hajszálnyit is fel nem áldoz, sőt mindezt azon additionalis tekintély által növeli s öregbíti, melylyel mint egy hatalmas confœderatiónak legterjedtebb birtokú, legszámosabb népű, leghaladottabb, leghatalmasabb vezértagja birand; s ha mindezt tekintetbe véve, mégis akad oly osztráklelkű magyar, ki mindezeknek a bécsi Reichsrathbai beolvadást, s általa hazánknak osztrák provinciává sülyesztését elibe teszi, úgy meg kell vallanom, nem hiszek azon ember hazafiságában, ki az ily káromlást hallva, a káromlónak szemébe nem köp.
Ha hazánkat szabadnak, függetlennek akarjuk, akarnunk kell az eszközöket is, mikkel e szabadság megszerezhető, s ha megszereztetett, consolidálható. Tervemnek mindkettőre nézve a következő, semmi más által nem pótolható, előnyei vannak:
1. Jól, rosszul a dolog úgy áll, hogy a magyar nemzet nem vél az osztráktól megszabadulhatni külsegítség nélkül. Miként lehessen e külsegítségnek Magyarországhoz csak hozzá is jutni az e külsegítség útjában álló nemzetekkeli szövetség nélkül? ez meghaladja a képzeletet.
2. Ha mégis valamely szerencsés véletlen minden külsegítség nélkül is bele rázná a magyart a szabadságba, csaknem lehetetlennek tartom, hogy institutióit annyira consolidálhatná az általam proponált szövetség nélkül, a mennyire szüksége van, hogy mind függetlenségét föntarthassa, mind az 69európai államcsaládban tekintélyes politikai súlylyal birhasson. Nem consolidálhatná pedig azért, mert a nemzetiségi benső viszályok tökéletesen kiegyenlítve azon oknál fogva nem lennének, mivel ezen viszályok mérge nem concessiók tárgyát képezhető belviszonyokban, hanem azon szenvedelmeken fekszik, melyek a rokonfajú szomszéd tartományokból szitogattatnak. A proponált confœderatio nélkül ezen agitatióknak vége soha sem lesz, sőt azok Rumániának és Szerbiának rövid időn előre látható felszabadulásával csak erősbödni fognak. Úgy, hogy ha lerázhatná is külsegítség nélkül a magyar az osztrák jármot (mire nem látom, hogy magát képesnek érezné), nyugotról a német aspiratiók által szoríttatva, keletről hazánk földének felosztására vágyandó szomszédok által környezve, kiknek háta mögött ez esetben az osztrák képezne támaszt, benn pedig az e szomszédokkal fajrokon, s onnan folyvást bujtogatott nemzetiségek viszálkodásai által dúlva, nem látom lehetségét, hogy institutióink kifejtésével függetlenségünket úgy consolidálhatnók, hogy az a legelső európai complicatiókban vagy el ne sülyedjen, vagy legalább csorbát ne szenvedjen. Ellenben az én confœderationalis tervem az átkozott nemzetiségi viszályoknak egyszerre elveszi fulánkjukat, megszünik a szomszédbóli bujtogatás, meg velök a territorialis szétdarabolás tendentiája; nemzetünk institutióit kifejtheti, honvédelmi rendszerét rendezheti, függetlenségét consolidálhatja, s így magának azon szabadságot biztosíthatja, hogy az első cyclus leteltével (mi 10–15 évet foglalna magában) a confœderatióból minden veszély nélkül kiléphessen, ha ezt érdekében lenni találná.
3. De én nem hiszem, hogy ezt akkor is érdekében lenni találandja. Okaim következendők:
a) A török birodalom bomlásnak indult. Az ottani keresztény népek fel fognak szabadulni, de elég erősek lesznek-e támasz nélkül megállani? Ha e támaszt nekik a magyarrali confœderatio megadja, nem keresendnek mást, mert jobban szeretnek szabadok lenni, mint oroszok. De ha ily confœderatio nincs, minden szláv elem az oroszra fog támaszkodni, s ez panszlavistikus tendentiáinak óriás karjaival körülkarol minket le egész az Adriai tengerig, úgy hogy e confœderatio nélkül Damokles kardja fog függni örökké függetlenségünk s nemzeti létünk felett;
b) annyi mindenesetre bizonyos, hogy a javaslott confœderatio nélkül az oriensi krisis vagy irányunkban ellenséges directiót veend, vagy legalább keleten egyik-másik nagyhatalom præponderantiáját fogja megalapítani. A confœderatióval ellenben a keleti krisis irányunkban barátságos directiót veend, szabadságunk kivívását biztosítja, fenállásától minden külveszélyt elhárít, s keletről nemcsak az idegen præponderantiát eltávolítja, 70hanem nemzetünket teszi a szomszéd népek szabadsága támaszpontjává, s így az ő számára biztosítja a vezér befolyást;
c) e confœderatio nélkül Magyarország vegetálhat mint másod-, harmadrendű hatalom, e confœderatióval a felhozott okoknál fogva egyszerre európai nagyhatalommá emelkedik;
d) e confœderatióval a magyar felszabadul azon kénytelenségtől, hogy valamely európai nagyhatalom politikája felé legyen kényszerítve gravitálni, sőt e confœderatióval egészen független irányt követhetend külpolitikájában; e confœderatio nélkül a keleten egymással rivalisáló nagyhatalmak közül valamelyik felé leszen kénytelen gravitálni, mit ha teszen, nem lesz független, ha nem teszen, s a kénytelenségből neutralitás által akar kibuvni, Velencze sorsára juthat.
Ezek fontos tekintetek. Midőn egy nemzet Herkuleskint a válság pontján áll, melyben a választás élet és halál felett határoz, azoknak, kik a választásra befolyhatnak, ki kell az avult balitéletek hálójából bontakozni, s comprehensivus tekintettel be kell tudni látni a jelent és jövendőt. Én meg vagyok győződve, hogy ha nemzetem javaslatomat lényegében felkarolva, annak kivitelét nekem lehetővé teszi, szabad, független és virágzó jövendőjének alapját teendi le; ha ellenben akár a jobbak rövidlátása s bátortalansága, akár az osztrák pártiak lármája következtében a terv valósítása lehetlenné tétetnék, a következő nemzedék hosszú sora vagy német szolgaságban, vagy az ébredő nemzetiségek rohamától elmálasztva, késő és tehetetlen bánatban fogja siratni a magyar nemzet ujjá születésének elvesztegetett alkalmát.
A nemzet lássa meg, mit cselekszik.
Én megbotránkozva olvasám a grófné egyik levelezőjének azon mondatát, hogy ellenségeim a tervet ellenem használják fel. Én ellenem! Viszontagságteljes, de nem eredménytelen életem estendén annyit jogom van megkövetelni minden magyartól, hogy érezze, miként e szó: én, politikai pályámon soha tekintetbe nem jött, s nem jövend soha. Bármi alant álljanak is egyébkint tehetségeim, egyben legalább nem ismerem el felettem elsőbbségét senkinek multban, jelenben és jövőben, és ez hazafiúi indulatim önzéstelensége. Az ambitiót, mit soha sem ismerék, nem fogom megtanulni, midőn a 60-hoz közelgek. Különben is én azon kivételes helyzetben vagyok multamnál fogva, hogy az «én» tetteim közé akaratlanul sem keveredhetik, mert nekem a nemzet semmit sem adhat. K. voltam, Magyarország kormányzója, ez idő szerint többé senki sem lehet. A magyar nemzetnek tehát még csak hatalmában sem áll én értem tenni, vagy nekem adni valamit, s a tapasztalás után, mit családi szerencsétlenségemben szerzék, 71én a jelen szívtelen nemzedéknek még csak elismerésére sem vágyom. Nincs annak semmi becse előttem, hanem becse van a honfiui kötelességérzetnek. Ebből merítve erőmet, s ebben találva jutalmamat, popularitást sem nem vadászok, sem vele nem gondolok. Láttam én már más fergeteget is, s az előitéletekkel szemben mottóm mindig ez volt: «Veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell.» Ezt mondom most is, tetszik, nem tetszik akárkinek.
Ha e levelem tartalmát a grófné az otthoniakkal tudathatandja, jó szolgálatot teend a közügynek. Talán ezt olvasva, gondolkoznak.
Maga részéről pedig legyen kedves grófnő meggyőződve, hogy ha a tapasztalás, mit házi szerencsétlenségemben szereztem, az otthoniaktól személyökre nézve elidegenített is, ön szives részvétének tapasztalata önhöz bensőleg közelebb hozott. Kérem is, legyen szíves mind engem, mind nőmet, ki legszívesebb üdvözletét küldi általam, semmi körülmények közt sem változható legőszintébb barátainak tekinteni
tisztelő honfitársa
Kossuth.
Kossuth.
Pulszky Ferencznek az «1848»-ban megjelent czikke, a melyről e fejezet elején van szó, a következő:
