A POZÍCIÓŐRZŐ ARISZTOKRÁCIA VILÁGA
A POZÍCIÓŐRZŐ ARISZTOKRÁCIA VILÁGA
Az a nagybirtokosréteg, amelyik a polgári forradalomtól a monarchia összeomlásáig az egész magyar államban a hatalom döntő fontosságú tényezője maradt, sem politikai magatartásában, sem összetételében nem volt olyan egységes, mint azt társadalmi elkülönülésének, kasztszerű életformájának alapján a kívülállók látni vélték. Magában a politikában éles határ húzódott az arisztokrácia konzervatív szárnya, valamint a liberális-nemzeti középbirtokos nemességgel szövetségben álló szárnya között. Az erdélyiek amúgy is külön réteget alkottak. Birtokaik nagysága, történelmi hagyományaik elsősorban a tiszántúli nem arisztokrata birtokos nemességhez közelítették őket, a politikai gyakorlatban azonban ezeknél óvatosabb magatartásformák figyelhetők meg náluk.
Az erdélyi mágnások vagyonát számba véve érthető az a kortárs kifakadás, hogy hozzájuk képest egy dunántúli arisztokrata valóságos fejedelmi dinasztia magasságában trónol. Az arisztokraták zöme valójában középbirtokos volt. A századvég száz legnagyobb birtokosa között egyetlen erdélyi szerepel, s ha hinni lehet a kimutatásoknak, akkor a legtöbb földje Bánffy György grófnak volt: összesen 25 692 hold. A korszak kezdetén meglévő félszáz mágnáscsalád, majd ennek szaporodó utódaiból állott a Királyhágón túli arisztokrácia, az 1000 holdon felüli urak vezető rétege, míg jó néhány történelmi nevet viselő személy inkább csak hagyományból és „nemzetségre” való tekintettel részesült a mágnásoknak kijáró presztízsből. Néhány rég szerteszakadt, egymással gyakran ellenséges családokra bomlott nemzetség persze együttesen tekintélyes vagyonnal rendelkezett. A század végén 60 arisztokratának volt 2500 hold feletti birtoka. Tíz Teleki 132 ezer, öt Bánffy 73 ezer, hét Kemény 51 ezer, négy Mikes 49 ezer, három Wesselényi 42 ezer, négy Jósika 41 ezer és hét Bethlen 28 ezer holdat, e hét nemzetségnek csupán legmódosabb tagjai tehát több mint négyszázezer holdat mondhattak magukénak. Negyven ember tulajdonában volt ilyenformán az erdélyi nagybirtok közel fele. De a nagybirtok nem volt mindenestől kedvező helyzetben. A legnagyobbak terjedelme sem igen haladta meg egy gazdag dunántúli parasztközség határát, ráadásul ezek mintegy 1583kétharmada erdőből állott, amit a század végéig természetszerűen nem mindenütt lehetett gazdaságosan kihasználni. Orbán Balázs és Bariţ egybehangzó állítása szerint a kiegyezés körüli években a legtehetősebb dél-erdélyi román juhosgazdák pénz dolgában túltettek nem egy főrangún. A jobbágyfelszabadítás utáni időkben néhány egyén megbukott közülük, de többségük 1859-re rendezettebb birtokviszonyok közé jutott, mint 1848 előtt volt.
Nem, az erdélyi nagybirtokos nem volt szegény – még ha a szűkebb magyarországi társához képest annak is számított –, de a polgári progresszió által hangoztatott félelmetes erejét nem egyedül a saját vagyona, hanem örökölt politikai szerepe s az egész magyar állam nagybirtokosságának tekintélyében való részesedése tette mindennap jelenlevő realitássá.
A vagyon és társadalmi súly átmentése nem volt zökkenőmentes. Biztosításáért az arisztokrácia rendre kompromisszumokra kényszerült. Mindenkor több irányban kellett politizálnia. Az abszolutizmus kezdetétől egy-kettő közülük magas hivatalt vállalt, egésze azonban még a császár 1852. évi látogatásakor is tüntetően távol tartja magát. Az ötvenes évek közepétől azután eljárnak a katonai kormányzó által rendezett tanácskozásokra és vadászatokra, amiben a közvetlen érdek mellett az is közrejátszott, hogy Schwarzenberg herceg személyében a birodalom egyik leggazdagabb és legrangosabb arisztokratája került Erdély élére. Mégis hiába próbálta idővel a hatalom körüludvarolni őket, még egy tucatnyit sem sikerült megnyernie a maga számára. Az erdélyi magyar politikai élet nagyfokú differenciálatlanságából származott, hogy az Októberi Diploma után egy konzervatív Kemény Ferenc báró éppúgy kulcshivatalt vállal, mint a mindenkor a liberálisokhoz igazodó Mikó Imre gróf; s a Schmerling-korszakban mutatott magyar nemzeti ellenállás idején is megtaláljuk mindkét oldalon az arisztokrácia folytonosságát, érdekbiztosítását közvetítő képviselőket. Az öreg Bánffy Ádám gróf kolozsvári háza – az ötvenes évek amolyan társasági gyülekezőhelye – nemcsak a kormányzó előtt, hanem az ellenzék előtt is nyitva állott. Mert az erdélyi arisztokrácia maga is az abszolutizmus ellenfeleihez tartozott. Óvatos ellenzékiként, hiszen önreprodukciójához szüksége volt a Habsburg-államapparátus rendtartó szolgálataira, de anyagi felvirágzást, politikai súlyának bebiztosítását hosszú távon csak az unió helyreállításától várhatta. Nevét adta, pénzéből is áldozott a nemzeti törekvések támogatására, néhányuk (mint Mikó, Kemény Zsigmond, Teleki Domokos) személyesen vállalt részt a nemzeti kultúra ápolásában, még többen eljárogattak a kulturális rendezvényekre, így az Erdélyi Múzeum Egylet tudományos üléseire, ahol a hatvanas években még mindent végigültek. E két csoportot állította Mikó az egész úri rend által követendő példának. „Gondolja meg a birtokos osztály, hogy a haza iránt hazafinak mindig kötelességei vannak, miket teljesíteni kell, viszontszolgálatul a tőle nyert áldásokért, hálás elismerésül az élvezett javakért.” A közömböseket a nagyok példája és 1584osztályösztönük együttes hatása húzta ide. „Az az arisztokrácia, amelyik nem munkálkodik sem velünk, sem érettünk, nem sorozható hozzánk” – teszi hozzá Mikó, az elfordulókat a nemzetből való kirekesztés polgári gondolatával fenyegetve.*
Mikó L, i. m. 10, 77.
A kiegyezés, az unió helyreállítása hirtelen szélesre tárta az arisztokrácia előtt is az érvényesülés már korábban sem zárt kapuit. Biztosítva volt a magyar Erdély – amiben őt kiemelt hely illette meg; s biztosítva lett a nagyobb tőkebeáramlás – amiből maga kívánt hasznot húzni.
A megpezsdülő gazdasági élet meggyorsította birtokaik modernizálását. Gazdaságuk felszerelését a kiegyezés előtt megoldották, most azok korszerűsítésére került sor. Többen jól működő mintagazdaságokat fejlesztettek ki, s rendszeresen részt vettek a különféle tenyészállat-kiállításokon, termény- és borbemutatókon, de az előző korszakokból örökölt általános lelkesedés a század végén már csak arra a néhányukra szűkült, akiket a közvetlen gazdasági érdeken vagy presztízsokokon túl a fejlesztés megszállottjaként tartottak számon. A bérleti rendszer lassú terjedése ellenére (1910-ben 444 nagybérlő működött) az arisztokraták is elsősorban maguk gazdálkodtak, gazdatisztjeik útján beleszóltak a termelőtevékenységbe. Az értékesítési viszonyok változásai felettük sem múltak el nyomtalanul, az eladósodás őket is fenyegette, amiből egy erdő, egy-egy szántóföld eladásával szabadultak. A századfordulón a nagyok birtokai általában nem voltak túlzottan eladósodottak.
A tőkés üzleti világ a gazdaság más szféráiban is kínált számukra lehetőségeket. Kisebb terményfeldolgozó üzemek, fűrésztelepek, üveghuták, ásványvíz-palackozók vagy éppen gyógyfürdőszállók tulajdonosai között éppúgy találunk arisztokratákat, mint a bányatulajdonosok, vállalatok és hitelintézetek részvényesei között. Szerény mértékben, de többjük bekerült a bankok igazgatóságába, ami jövedelmet hozhatott ugyan, egészében azonban nem változtatott az alapmagatartáson: arisztokrata nem ment gazdasági pályára, legfeljebb otthon gazdálkodott – ha egyáltalán törődött birtokával –, de szívesebben utazgatott, vagy a fővárosban politizált és társasági életet élt.
A törvényhozásban és a végrehajtó hatalom kulcspozícióiban végig előkelő helyet foglaltak el az erdélyi mágnások, noha sem a kiegyezésben, sem az ország további politikai életében nem volt sorsdöntő szerepük. Végig soraikból került ki a főispánok egyharmada, s miután szokássá vált, hogy a mindenkori kormányban valamelyik miniszter erdélyi legyen, azt is jobbára közülük választották ki. A sort Mikó Imre nyitotta meg, de utódai mind tekintély, mind tehetség dolgában elmaradtak mögötte, noha egy Kemény Gábor báró vagy Bethlen András gróf sem volt rosszabb az átlagos 1585szakminisztereknél. Az első erdélyi indítású miniszterelnök, Bánffy Dezső báró, aki maga nem tartozott a legvagyonosabbak közé, inkább a véletlennek köszönhette kormányra jutását; a századvég belpolitikai viharai közepette jobb híján őt szemelték ki egy átmenetinek szánt kabinet élére. A parlamentbe Erdély tekintélyes számban küldött arisztokratákat. A főrendiházban 14 Bethlen, 14 Teleki, 6 Bánffy ült további erdélyiekkel együtt, mígnem annak megreformálása 1885-ben a vagyoni cenzus bevezetésével néhány főre apasztotta őket. A képviselőházban változó számban találhatók, akár városok képviselőiként is. Erdély követeinek negyedét-harmadát ők adták. Gyakran szerepeltek túlnyomóan román többségű választókerületek küldötteiként, hol tekintélyük, hol befolyásuk, hol pénzük révén megszerzett mandátumokkal. Egészében az erdélyi arisztokrácia részt vett a politikai közéletben, a vagyonosabbak sem tartották magukat a nyilvánosságtól annyira távol, mint a szűkebb Magyarország leggazdagabbjai. Ebben a vonatkozásban is inkább a hazai középbirtokosok hagyományos funkciójához közelítettek. Nagy formátumú politikust azonban az 1848-as nemzedék kihaltával már nem tudott többé kitermelni.
Az arisztokrácia összetétele az egész korszakon át változatlan maradt, nagyjából úgy, mint a szűkebb Magyarország protestáns mágnásvilága. Mentalitásában nem hasonult a „nemzetek felett álló”, ún. birodalmi arisztokráciához, idegenekkel nem keveredett. A birodalmi centralizáció korában Bécsben még felmerült egy feltétlenül dinasztiahű új nemesség kinevelésének gondolata új tisztviselők, így románok köréből, hogy ezzel ellensúlyozzák a magyar arisztokráciát, de a tervről gyorsan letettek, s csupán egy-két kivételre futotta: egy főpapra: Şagunára, egy katonatiszt: Urs bárósítására, egy hivatalnok: Puşcariu lovagi kinevezésére. Az arisztokrácia persze nem fogadta be őket, bár a korábbi szigorú endogámia időközben oldódni kezdett. A protestánsok ugyanúgy tartották még magukat felekezeteikhez, mint ahogy a katolikus – mert nemcsak református mágnások voltak – családok (Kornis, Teleki, Rhédey) is külön házasodtak, de megszaporodtak a köznemes házastársak, az igen zárt Bethlen család pedig 1880-ban román rokonságot épít ki Mocsonyi Lívia révén. A nyitás azonban nem volt számottevő. Még az ország nyugati arisztokratáival is alig álltak rokonságban. A polgárság felé pedig éppenséggel zárva maradtak a kapuk, a kivételek inkább csak mint rendellenességek létezhettek.
Az arisztokrácia mindennapi élete a kastély körül szerveződött. A községtől tisztes távolságra álló, kerttel körülvett épületét az ötvenes évektől fokozatosan átalakították, nagyobbították, kényelmesebbé varázsolták. A korszak első felében teljesen újak is épültek, később inkább a korszerűsítésre áldoztak, bár nem egy kastélyban végig megmaradtak a gyertyavilágításnál. Magatartásformát a külvilág felé az apáktól és nagyapáktól sajátított el a fizikailag erősnek, sportban ügyesnek nevelt mágnásgyerek, a családon belüli életben 1586viszont az anya mellett a kastélyban élő magányos nőrokonok is nevelő szerepet játszottak. A protestáns mágnásifjak általában hazai kollégiumokban tanultak, majd az egyetemen jogot végeztek. Még azok is, akik Magyaróvár és Hohenheim gazdasági akadémiáira jártak, hazatértük után beiratkoztak jogi egyetemre. Néhányuk rögtön és inkább rövid időre diplomáciai pályára ment, másokat megfogott a színház, opera művészvilága, a szépirodalom. Teleki Sámuel gróf a trónörökös vadásztársából lett Afrika-utazó, a Rudolf- és Stefánia-tó felfedezője, s róla magáról is vulkánt neveztek el. A nála jóval fiatalabb Nopcsa Ferenc vagy Teleki Pál a korszak végén paleontológusként, illetve geográfusként szerzett magának tudományos hírnevet. Az ilyenek azonban kivételek voltak. Politikai karriert a kormányhivatalokban vagy országgyűlési képviselőként kezdhettek, a megyék tisztviselői karába nem álltak be, igaz, azok még arisztokrata alispánt is csak kivételesen választottak.
Akik nem politizáltak, s tudománnyal sem foglalkoztak, azoknak útja a tanulás után rögtön visszavezetett a hazai társas életbe, a többhetes zsuki nyaktörő hegyi lovasversenyekre, a hamvazószerdai kolozsvári bálokba, a vadászatokra, vendégeskedésekbe. De mindenekelőtt a kastélyba, ahol körülvette őt a létbiztonságért cserében teljes függőségben tartott belső cselédség, távolabbról vigyázta őt a több mint előzékeny közigazgatási tisztviselő; még tisztelettudóan megalázkodtak előtte a parasztok, akikkel nagyobb számban csak vasárnapi istentiszteleten vagy úrvacsoraosztáskor találkozott a jobbára ősei által épített templomban, ahol a vallási együvé tartozás demonstrálása hetenként erősítette a társadalmi különállás mindennapi valóságát.
