A NÉPÁLLOMÁNY
A NÉPÁLLOMÁNY
1771-től Erdély népállományának fejlődése már nem oly sok összetevőből származó eredő, mint az előző hat évtizedben. A be- és kivándorlás nagy hullámai elültek, a belső vándorlás is nagymértékben visszaesett, a népesség nagyjából stabilizálódott. Az utolsó pestisjárvány épp a korfordulón, 1770–71-ben vonul végig Erdély délkeleti sarkán, más pusztító járvánnyal csak az 1813–18-i ínség és vándormozgalom idején találkozunk. Ez az egyetlen olyan eseménykomplexum, amelyről e tekintetben meg kell emlékezni. 1813-tól éveken át rossz a termés Erdélyben: rossz az időjárás, ami már magában is megrendítene egy olyan szinten álló mezőgazdaságot, amilyen az erdélyi az 1810-es években; a rossz időjárás közepette a jobbágynak még kevesebb ideje marad saját gazdasága művelésére, hisz amikor jobb az idő, a hátralékban maradt robotot hajtják be rajta, vagy közmunkára viszik; az állatállomány súlyos veszteségeket szenved. 1817 tavaszán pedig a szükségtáplálékon legyengült parasztnépet egy skorbutszerű járvány támadja meg; Kraszna megyében már szekérszám hordják ki a falvakból a halottakat, másutt az éhhalál szed áldozatokat. A jobbágynép megmozdul, az országnak az ínség által kevésbé sújtott területein keres létfenntartásához szükséges helyet, vagy helyenként több százas csoportokban indul útnak Havasalföldére, Moldvába vagy Magyarországra. Vannak, akiket katonai erővel térítenek vissza, mások hóviharba jutnak a fogarasi havasokban, s odavesznek. A kivándorlók egy része azonban az ínség elmúltával visszatér. Az ínség és az azt követő el- és visszavándorlás nem okoz alapvető változást Erdély népállományának számában vagy összetételében.
A népállomány első modern felmérésére 1786-ban kerül sor. Erdély tényleges népessége ekkor (a határőrvidékkel együtt) 1 560 000 lélek. Az 1 km2-re számított népsűrűség (a határőrvidék és a szabad királyi városok népességét nem véve bele) országosan 22,5, a területegységenkénti sűrűség azonban 11,1 és 41,8 közt mozog. Az átlagos településméret az 500-1000 lakosú falu; a lakosságnak (a szabad királyi városok nélkül) 39,5%-a lakik ilyen helységekben. E településméret dominanciáját még jobban hangsúlyozza az a 1040körülmény, hogy a lakosság 21,8%-a él az ennél közvetlenül kisebb 300-500 lakosú, és 16,1%-a a közvetlenül nagyobb, 1000-2000 lakosú helységekben – a 3 kategóriában együtt 77,4%. A városok lélekszámának eltérése ettől az átlagtól a városiasodás igen szerény méreteiről beszél. A legnagyobb városok (Brassó: 17 792 lakos, Szeben: 14 066, Kolozsvár: 13 928) népessége is csak jó 18-22-szerese a meglehetősen kicsiny erdélyi átlagfaluénak, a többi szabad királyi városok lélekszáma alatta marad a 6 ezernek. Néhány bányahely városiasabb (Zalatna: 4950, Abrudbánya – Verespatakkal együtt – 4699, Vízakna: 2934; Kapnikbánya: 2812); még inkább ez a helyzet, ha a bányavárosnak más funkciója is van (Torda: 6374, Dés Désaknával együtt – 5194). Vannak viszont olyan hanyatló bányahelységek, amelyeknek népessége még az országos átlagot sem éri el (Körösbánya: 443, Riska: 371, Karács: 308). A tulajdonképpeni mezővárosok közül alig néhány akad, amelynek népessége (a határőrséghez tartozókat nem számítva) meghaladja a 3 ezret: Nagyenyed (3897), Zilah (3832), Fogaras (3376), Rozsnyó (3129), Feketehalom (3017). Kicsiny átlagos településméret, nagyon szerény méretű differenciálódás: ezek a jellemzők Erdély települési képére 1786-ban. Ez a népességszám most már lassan, ki- és bevándorlási hullámok, nagy járványok tömegpusztító hatása nélkül növekszik a 19. század derekának 2 milliós lélekszáma felé. De nem változik jelentősen az 1760 táján már kialakult nemzetiségi arány sem. A spontán asszimiláció mindhárom erdélyi nemzetiségnek hoz nyereséget, illetve okoz veszteséget, tudatos asszimilációról pedig (akár csak társadalmi mozgalom révén is) szó sincs korunkban.
