ARANY JÁNOS (1817–1882) költő
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Minden kívánságát benne megtalálja.
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.
„Erejét, formáját, durva kérgét róla…
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték.
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.
Száll az ének, szájrul szájra…
Soha középszerben tespedve nem állhat…
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”
Egyébkor lusta mélabú temet,
Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt…
Amely összetart:
Kit önvétke meg nem hódít,
Nem hódítja kard.
Földön jut dicső és hosszú élet néki.
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem…
Nem lesz az istennek soha több magyarja.
Kit érdekelne már a dal.
Egy percig éli túl virága.
Nem volt-e, nem leend-e
Erős, ki nyomni mindig kész,
S ki elnyomassék, gyenge?
Egymástól messzi esnek,
És a tökélyre vitt csalást
Mondhatni rendszeresnek…
Midőn a gazdag megkövül
És a szegény elfásul…
Egyszóval a polgárodás
Fordul reánk csapásul…
Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.
Természete már ez magyar embereknek.
De henyélni jobb szeret barna hűs alatt; …
Egy szó mint száz, derék fiú a Magyar Misi,
Csak az a kár, hogy maga is ezt nagyon hiszi;
Bölcsesége sem hiányzik, mert nagyon tud ám
Néha-néha bölcselkedni … kivált kár után.
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne…
Békében az ország…
Vágyait ha kevesebbre méri.
Az vagy nekem, oh költészet!
Dús élte kincsét, ámbár napja múl:
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomúl…
45. Széchenyi emlékezete, 24. str.;
Van élni abban hit, jog és erő!
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi…
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán…
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.
Előre duzzad, feltarthatatlanúl…
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag…
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít…
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egy szóval … a költészet.
Tréfát ne űzzön versetek.
Jó emlékezetét őrzi utódja: elég!
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
Mert kivágyni: kész halál.
Mely magyarrá ringatott…
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.
Az ember mind csak pénzes zsák,
Szólni hozzá hasztalan:
Szive nincs, csak szijja van.
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.