Dobzse László
Dobzse László
Jó, szelíd, jámbor lélek volt a választott király, ki nem vétett soha senkinek, engedett mindenkit cselekedni tetszése szerint, odaadta, amit kértek tőle, s akármit mondtak neki, azt felelte rá csehül: dobzse (jól van).
Históriailag rajta maradt e mondás.
Amilyen hatalmas volt az ország őelőtte, olyan nyomorult lett őalatta.
Bécset, mit egykor hatalommal foglalt el dicső Mátyás, úgy vette vissza Miksa, mintha gyermekekkel lett volna csak dolga, s nem volt elég, hogy Ausztriából kiűzte a fejvesztett magyar hadat, hanem bejött Magyarországba, elfoglalta Veszprémet, bevette a királyok koronázásának székhelyét, Fehérvárt és kiraboltatá, s ott állt meg az ország szívének közepén, Buda falai alatt, Mátyás palotájával szemben, s a remegő magyar főrendeket nem szabadítá meg egyéb, mint Fridrik ismeretes fösvénysége, ki nem küldött pénzt fiának, s a zsoldos sereg szétoszlott Buda alatt, különben megtörténik, hogy Mátyás halála után egy évvel ostrommal veszi be Fridrik fia Budavárát.
Észak felől ezalatt János Albert rontott be lengyel hadaival, s Kassát vette ostrom alá; pusztult, fogyott az ország mindenfelől, a fekete sereg vitézei rablók, kalandorok lettek, a magyar nemzet címerét megcsúfolták a világ négy részein; csaták eredménytelenül, békekötések szégyennel és veszteséggel.
A kincstár, mely Mátyás alatt mindig tele volt, oly üres lett Ulászló alatt, hogy saját és családja szüksége fedezésére uzsorára volt kénytelen pénzt és élelmiszereket kölcsönözni. Azon históriai adoma, miszerint végtére a nyilvános pecsenyesütő sátorok alól hordatta ételét (miket máig is lacikonyhának neveznek utána), ha nem való is, teljesen kifejezi ezen nyomort, melybe tehetetlenségével magát és e szép országot süllyesztette.
Hanem Zápolya célt ért, ő Magyarország nádora lett és ő uralkodott.
Éles ellentétet képez a király szegénységéhez, a hon elhagyott sorsához a magyar főurak szertelen pompája.
Midőn Ulászló békekötés végett összejött Lőcsén a lengyel királlyal, a magyar és lengyel főnemesek azon vetekedtek, hogy melyik bírja pompával felülmúlni a másikat. Zápolya István mindennap más meg más öltözetet és fegyverzetet vett föl. Egyszer aztán egy lengyel úr oly ruhát öltött magára, melyen nem látszott a posztó az igazgyöngytől és drágakövektől. Másnap Zápolya egészen egyszerű, fénytelen öltözetben jelent meg, de a nyakán volt egy gyémántcsat, mely egymaga többet ért, mint az egész lengyel úr öltözete. A lengyel le volt győzve a magyar főúr által.
Milyen szépen megtisztelték ezen főurak egymást és magukat azáltal, hogy elismerék, miszerint rajtuk csak a ruha ér valamit, az ember csak ráadás.
