Gyászmagyarok
Gyászmagyarok
Azon hét ember, ki az egyik magyar csapatból életben maradt, eléktelenített arccal bocsáttatott honába vissza.
A szigorú nép megvetéssel fogadta a gyalázattal visszatérőket. Elűzte őket házaikból, családjaikból kitagadta, úton-útfélen csúfolá: hogy miért nem tudtak ott meghalni, ahol a többi.
Gyászvitézeknek, magyarkáknak csúfolták őket, verseket írtak róluk, azokat énekelték csúfságukra a nép között. Miért nem haltak meg ott, ahol a többi?
Koldulva kellett élniük az országban, mely még koldusokat nem ismert, utódaik, kik azután származtak tőlük, becstelenek lettek, s mint vándor bohócok gyalázatos mesterséggel tengődtették életüket, míg Szent István összegyűjtetve őket az ország minden részeiből, egy kolostorba záratá Esztergomban, elnevezve őket Szent Lázár szegényeinek.
(A gyászvitézek történetét felhasználta Szigligeti hasonló című darabjában.)
A büszke nép megsiratta csatában elhulltjait, de sárral hajigálta a gyalázattal megmenekülteket.
E nemzetnél a becstelenség volt a legutáltabb vétek s legfélelmesebb büntetés a rabszolgaság. A hitszegő, az álorcás, a csatában gyáva kitöröltetett a nemesek sorából; de ellenben a rabszolga előtt is nyitva volt az út nemessé lehetni. Ez út volt a dicsőség, a honszeretet útja; a rabszolga ura oldalánál küzdött a csatában, s ha bátor volt, ha tudott lelkesülni honáért, annak édes fiává lőn: nemes vitéz, mint a többi.
Csak a gyáva maradt rabszolgának.
Az ily nemesi rendet kasztnak nem lehet nevezni, melynek sorompói nyitva álltak az érdem előtt, s csak a gyalázat elől zárultak el. Inkább lehetne azt a hajdankori „becsületrendnek” nevezni.
