III.
III.
A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon.
A pásztor, ki ide mászni látott, sokáig nézett utánam, gondolom, hogy mondhatta magában: „az Isten irgalmazzon szegény lelkének, mit akarhat ottan?”
Milyen messze látni innen!
A láthatár-szélén a Kárpát bércei ülnek hosszú sorban, mint ezüstkoronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bércek fölülemelkednek rajta.
Innen rajtok világoskék halmok, a felföld fenyvesei végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek, árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.
Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás feketéje között, néhol a csírádzó korai vetés eleven zöld színszalagjával.
És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.
S mindez, átlátszó aranyszínű ködbe mártva a lemenő naptól.
Bizony szép ország volt egykor az én hazám.
Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladéki látszanak elő. Hajdan paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.
Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen, az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a gót ablakok márvány faragványi szétszórva hevernek a cserje között, a meztelen falak ablakai mint koponya szemüregek bámulnak a távolba, az épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.
A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planírozott síkság terül, valaha a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát, kristálytiszta nedvében egy kis ezüstzöld kígyót láttam úszni.
S körös-körül beláthatlan rengeteg. Honnan jártak ide valaha? senki sem emlékezik rá többé.
Lenn, lenn, a legvadabb völgyben, összeboruló erdők mélységében, hova utat vezetni nem látok, távol tűz csillámlik, valami kis elrejtett házikó van ottan, előtte keskeny pázsitszakasz, melyet kétfelé vág egy vonagló hegyipatak medre.
Ki lakhatik ottan?
Ledűlök a szikla mohos pázsitjára, a kövirózsák közé, s úgy elnézem azt a távol égő tüzet. Alant a szőlőkertek oldalában víg parasztlegények és parasztleányok dalolnak. Az esteli szellő olykor idáig felkapja a méla énekhangot: „éljen a magyar!”
A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők dala oly mélán, oly bánatosan hangzik fel a völgyből. Kedvem volna innen a százölnyi magasból leugrani…
