XVIII. Útitársam
XVIII. Útitársam
Az általános idézés következtében ő is feljelenté magát. Megengedtetett neki: hogy további rendelkezésig szabadlábon maradhasson. Nem levén semmi dolga, napestig a városban alá s fel őgyelgett, sorba látogatta azokat, akik fogva voltak, csaknem egész nap rajtuk lakott, ott ásítozott a szemük közé, míg ki nem kergették, unta magát és untatott másokat, senkit meg nem szólított, senkinek nem felelt, csupán akkor: ha azt kérdezék tőle: „hogy van?” arra felelt: káromkodott.
Egyszer elmegy egy délután a katonai parancsnokhoz s egész bizodalommal felkéri: hogy tegyen vele egy jókora szívességet.
– Ha hatalmamban áll és lehetséges, kész örömmel – felele az, lekötelező modorral.
– Lehet is, teheti is, csak azt akartam kérni: hogy addig is, míg ítéletet kapok…
– Adjak engedelmet hazatérhetésre, nemde? – vága közbe a parancsnok.
– Dehogy! Addig is csukasson be…
A parancsnok nagy szemeket csinált. „Mi lelte önt?”
– Hát nem látja ön, mint esik odakünn a hó?
– Tökéletesen látom.
– S nem érez ön semmit, mikor ezt látja?
– De igen, azt, hogy hideg van.
– Akkor ön nem volt vadász soha.
– Vagy úgy?
– Természetesen. Ez a legfölségesebb idő a nyúlra meg az őzre. Az ilyen időért a vadász imádkozni szokott. Mikor azt látja, akkor egyébről nem gondolkozik, otthon hagy meleg szobát és feleséget, gazdaságot és hivatalt, s künn tanyáz három nap, három éjjel a havon. Ilyen időben a vadászt otthon nem tartja semmi, kivéve: ha rázárják az ajtót. Azért kérem parancsnok urat: zárasson be engem.
– De hisz ön azt mondja: hogy ilyenkor legjobb vadászni, hát menjen inkább vadászni.
– Igen? Mivel? Bottal?
– Hát nincs puskája?
– Tudhatja: hogy nem szabad tartanom.
– Hát adok én fegyverjegyet.
– Fegyverjegyet? Azzal se tudok én lőni.
– Igazság! Azt hittem: hogy van önnek fegyvere, csak nem meri elővenni. Hát vigye el az enyimet.
S azzal leakasztotta a falról saját drótcsövét a parancsnok s odaadta a hazafinak. Az örült neki, mint a gyerek.
Az nap és azon éjjel folyvást szakadt a hó. A városi emberek térdig jártak benne, dideregve és piros orral. A polgártárs csak három nap múlva került elő a puskával.
– Bakot lőttem! – mondá, a parancsnokhoz beállítva.
Az kérdő bámulattal tekinte rá.
– Mégpedig kettőt – folytatá a hazafi. Egyiket idehozattam önnek.
Egy parasztszekérről pompás bakőzet emeltek le a parancsnok kapuja előtt.
