V.
V.
Volt egykor egy férfi, ki egy lyányt őrülten szeretett. Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen, megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit megosztania. – Viselte a gyalázat pírját homlokán miatta, hordozta a sors balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könnyhullatásinak terhét miatta, s kiállta érte mindazt, ami az életben és a halálban keserű.
A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.
Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget; egy fájdalom, egy élet, egy halál volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól ez esküt.
– Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát ígér, s ennek ajtaja, a koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak el.
Ezt mondtam én a lyánynak.
– Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot ígér a sír után, onnét is eljövök, hogy tied lehessek.
Ezt mondta a lyány nekem.
Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a lyány oda, s én nem mentem vele. Elment, s engemet látogatni nem jár.
Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang, a villám dörgése s a szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü?
Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?
