Minta színbírálat vagy „ez az út a halhatatlanságra”
Minta színbírálat vagy „ez az út a halhatatlanságra”
„A nemes bosszú”, melodráma 3 felvonásban. Írta egy híres ismeretlen; egy hirtelen ismerős jutalomjátékául.
Szerkesztő úr! A mai est valódi diadalünnep volt, diadal a színészekre és a kritikusokra, diadal a közönségre és a jegyszedőkre, diadal az egész világra nézve.
Már az előcsarnokba beléptünkkor örvendetesen lep meg bennünket a pénztárnok úr nyájas, mosolygó arca, valamint az ácsorgó arszlánok szerény észrevételei, mikkel az előttük elhaladó delnőket kísérik. Az ajtón belül szelíd nyájassággal üdvözöl minden belépőt a színház bárója, mi nyájasan köszöntjük vissza a derék zászlósurat, s megkérdjük tőle, hogy fogja-e a mai darabot hangos kommentárokkal kísérni? Igenis, a derék mylord azért eszik éppen mellcukrot, hogy hangjánál legyen. Amint széttekintünk, egészen el vagyunk bájolva; a közönség mindenütt tömve van, tömve a páholyokban és a zártszékeken és a kaszinó erkélyen hosszú sorban. A világítás hasonlít a legnagyobb északfényhez, s valami kedves exotikus illatot gerjeszt, amit szavakkal nem lehet megnevezni. Az első meglepetést képezi mindjárt az előfüggöny, melyen pompás allegóriai képben van ábrázolva, mint jönnek a drámaírók sorban a tantième-ért, s kezet csókolnak egy magasan ülő primadonnának; ennek lábainál hever egy vén kritikus, aki a Dunába hordja a vizet, mint illik paradicsomi öltözetben, elöl két kis táncosnő, az egyik fején gázvilágítási kísérlet. Ez tökéletesen elragadó. S az ember szinte sajnálja, midőn a súgó jelszavára e tünemény elragadtatik szemeink elől.
Azonban kárpótolja e veszteségünket az előadott mű, mely valódi remeke a drámairodalomnak. Én nem ismerem sem Shakespeare-t, sem a Touloni éjszakát, de bátran mondhatom, hogy annál egyik sem szebb.
Az alapeszme ez: Van egy derék, becsületes színbíráló, akit egyszer egy fiatal színész azzal sért meg, hogy kijátssza őt a színpadon. A megsértett kritikus e bántalomért hogyan áll bosszút?
Úgy áll bosszút, hogy e bántalom után elkezd drámákat írni, mikben a legjobb szerepeket megbántójának osztja, azt lapjában folyvást dicséri a darabokkal együtt; ilyen módon halálos ellenségét egy év alatt a halhatatlanság tetőpolcára emeli, nagy emberré teszi! A színész e nagylelkű tények előtt kénytelen meghajolni. Megvallja, hogy legyőzetett, megvallja, hogy ellenfele a legnemesebb szívű kritikus, aki valaha tollat forgatott; megvallja, hogy ő fel van olvasztva e nemeslelkűség lávájában, és végre megvallja, hogy ő nem is férfi, hanem kisasszony, kezét adja a kritikusnak, összeesküsznek, férj és feleség válik belőlük, s azután kezdik el csak még egymást con amore magasztalni.
Mint látni tetszik, az eszme magasztos és emelkedett amellett, hogy rendkívüli merész és megragadó. Párosul benne a francia drámák csattanóssága, az angolok lélektani mélysége, a spanyolok lovagiassága, a németek érzelmes kedélye, a magyarok hazafiúi fellengése és egy pár oláh melódia. Mily lélektani erő van ezen szavakban, midőn a kritikus azt mondja: „Nem! Én ott leszek!” S mennyi érzelem a színész önküzdelmében, amidőn így kiált fel: „Oh, ki tudna erre felelni!” Szintoly megható azon jellemző nyilatkozata a színésznek, amidőn azt mondja: „Oh, azt nagyon jól rendelte a sors és a Lánchíd részvényes társulat, hogy Budáról Pestre bal felől, Pestről Budára jobb felől kell a Lánchídon átmenni, mert ha összetalálkoznánk, ki tudja, mi történnék velünk!” S mily szépen szelídül át végül az ellenkező nyilatkozatra, amidőn azt mondja: „Két toll és egy kalamáris, két hírlap és egy referens, két szív és semmi dobbanás!” Ennél költőibb gondolatot gondolni is meggondolatlanság lenne! Mily remek gondolat az is, hogy a megtörtént kibékülés után bejön a színpadra egy macska, ezáltal akarván jelképezni a háziasság boldog csendéletét.
A mű ugyan magában is olyan, hogy azt elrontani sem lehet, ámde az előadók személyesítő talentuma ennek értékét még tízszerezte. A kritikus páratlan volt a maga nemében; minden mozdulata, tekintete, pillantása művészi és szellemdús. A költő lelkében csak ilyen kritikusok születhetnek. Nem tudjuk, a költő eszméje volt-e, vagy a szereplőé, hogy amidőn meghallja a nemes szívű kritikus bántalmaztatását, minden hosszas monológ helyett alá s fel jár a színpadon, s csizmája minden lépésnél csikorog. E csikorgás többet fejez ki egy egész filippikánál. Benne van abban a sértett büszkeség, a támadó nagylelkűség, a férfi fájdalma és a hazafi bánata. E gondolat a közönség öt és fél percig tartó tapsaival találkozott.
Nem kevésbé remek volt a színész személyesítője. Csekélységet állítunk, ha azt mondjuk, hogy minden szavát, néha minden hangját külön mozdulattal kísérte, nem is említve plasztikai mozdulatai közül többet, csak amidőn zsebkendőjét ott hagyja a színpad közepén. Ezen elejtett zsebkendő méltó volna egy szobrász ecsetjére.
Hát még a közbeszőtt dalok! Az én nagybátyám látta Malibrant, én magam ebédeltem abban a vendéglőben, ahol Csillag Róza lakott, s az inasom jó lábon állt Lesnievska szobaleányával, de ilyen éneket nem hallottunk soha! Ez felemelt a hetedik égbe, ahova még perspektíva sem jár, ez kifordított önmagamból, mint a téli kesztyűt, ez minden érzékemet elbűvölte; ezt az éneket még éneknek nevezni is megbántás, annyira szép volt.
Nem lehet csodálni, ha a közönség elragadtatásában minden felvonás után kihívta és megkoszorúzta a szereplőket és az írót, utoljára a drámabíráló választmányt is kihívta és megkoszorúzta. A hatás oly iszonyú volt, hogy minden ember a szomszédja nyakába borult, és összeölelkezett. S a darab végeztével a páholyokból és az erdélyről meg a zárt székekről nem akart hazamenni a közönség; erővel azt kívánták, hogy ismételjék nekik rögtön a darabot, s csak akkor engedtek, amidőn az ügyelő kijelenté, hogy a gáz nem tart tovább. Még akkor is akadtak enthuziaszták, akik vállalkoztak, hogy ők elnézik azt sötétben is.
E mai est méltán epochát képez színházunk történetében s életünk legszebb napjai közé sorozható éjszaka létére.
Kakas Márton
Íme, tisztelt színbírálók, így kell kritikát írni, ha azt akarjátok, hogy hosszú éltetek legyen e földön. Ezáltal egyszersmind azt is bemutattuk, hogy Kakas Márton nemcsak gorombáskodni tud. Oh, Kakas Márton tud nyájas is lenni, ha dühbe hozzák.
