A ravatal és a halottkép
A ravatal és a halottkép
Az apátúr a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt festve angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, akik diadalmaskodnak, égbe hívogatnak, és ördögökével, akik incselkednek, csúfolódnak, s még legázolva is agyarkodnak. A belépő előtt valamennyi festett kép élni látszott, mozgott, reá nézett. – Csak egyetlenegy alak nem mozdult, nem nézett: az a halavány, kiterített alak, a ravatalon.
Ráismert. Még ugyanaz, az öltözet volt rajta, amelyben utoljára látta. Halott arcán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két kezében az ezüstfeszület, kisujján a férj jegygyűrűje.
Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére, s elszórta annak a szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami csuda történik vele, tán rózsákká válnak?
A rácsozott karzat mögül mint égből jövő szózat zengett alá az apácák éneke.
Lebée László borzadva tekinte a halott arcra. Nem merte, nem akarta a holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és megcsókolja.
Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a csókot, s soha nem bocsátja el magától többet?
Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére, Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata mögül.
