XVII. A sárgaruhás nő a kártyában
XVII. A sárgaruhás nő a kártyában
Loránd elodázta, amíg lehetett, az időt, hogy Dezsővel tisztába jöjjön aziránt, mihez tartsák mindketten magukat, ha a végzetes tíz év is letelt.
Anyja és nagyanyja bizonyosan sürgetni fogják, hogy ha letelt a határidő, tudassa velük fiuk hollétét. Ha pedig azok megtudják azt, s őt fölkeresik, akkor a mentő alakoskodásnak vége van; a boldog ember, ki Tátray Bálint személyében él, kénytelen lesz helyet adni Áronffy Lorándnak, aki nem választhat, csak a meghalás és a világ csúfsága között.
Mikor tíz év előtt Dezsővel megfogadtatá, hogy szülőinek ez idő alatt hollétét el nem árulja, az a kiszámított vég-gondolata volt, hogy a napok végeztével, ahogy fogadta, úgy meg is fogja tartani végzetes kötelezettségét. Élete végéről egyedül Dezső fog értesülni, s a két anya előtt azontúl is titkolni fogja bátyja történetét. Azok ez idő alatt hozzászoktak már, hogy őt távol tudják, s a testvér haláluk órájáig fogja őket csalogatni azzal a boldog ámítással, hogy fiuk még valaha ismét bekopogtat az ajtón, s mutogatni fogja a leveleket, miket a testvér írt, mikor az már régen ott lesz, ahonnan nem járnak fel a napvilágra izenettel; s a jó szelíd anyák mindennap meg fogják teríteni a várt fiú számára az asztalt, mikor már az ivópohár is magátul elpattant régen.
E tiszta, hideg, átlátszó ábránd helyén most e forró káosz! Mit tegyen most, midőn élni, az életnek örülni, boldog napokat látni akar?
Akárhol jár, utcán, mezőn, a háznál, mindenütt e tömkelegben járva érzi magát; mindenütt e végtelen lánc csörömpöl utána, mely ahol elvégződnék, ott újra kezdődik ismét.
Nem is veszi észre, ha mellette elmegy valaki: köszön-e, vagy nem köszön.
Megmenekülni, adott szótól életét megváltani, kizárni az egész világot titkából: ez a fejtörő feladat. Mit mond a büszkeség; mit mond az apa emléke, ki hasonló esetben meghajolt önbüszkesége előtt, s életet, boldogságot martalékul dobott becsületének; mit mond a két anya siralma; s hogy küzd meg ennyi erős ellenséggel a lágykezű szerelem egymaga?
Hogy rázhatná le magáról Tátray Bálint azt az egész világot, mely Áronffy Lorándhoz mint egy nyúlós iszaptenger, tapad? Amint elgondolkozva halad a falusi lakok sövénye mellett, kalapját mélyen lenyomva szemébe, észre sem veszi, hogy a túlsó félről egy hölgy vág keresztül a göröngyös utcán, egyenesen feléje tartva, s amint melléje érkezik, negédes vidámsággal megszólítja:
– Jó napot, Loránd!
Az ifjú rettegett neve hallatára riadtan tekinte föl, s a megszólító arcára nézett.
Az pedig a kétségtelen felismerés vidor mosolyával ragadta meg kezét.
– Igen, igen! Én ráismertem önre annyi idő óta, ön pedig már nem ismer tán többé, kedves Loránd?
Óh! Loránd is nagyon jól ráismert! Ez a nő – Bálnokházyné volt…
Bálnokházyné arcán most is megvoltak a hajdani szép nemes vonások; csakhogy modorában a régi hajlékony, úrias rátartást bizonyos kellemetlen szabadelműség váltotta fel, amely tulajdonává lesz oly nőknek, kik sokszor kénytelenek magukat mindenféle balhelyzetből tréfás könnyelműséggel keresztülvágni. Útiasan volt öltözve, divatos, bár kissé gyűrődött piperével.
– Kegyed itt? – kérdé Loránd elbámulva.
– Itt bizony. Egész véletlenül. Éppen most szálltam le a kocsiról Sárvölgyiéknél. Valami nagy zálogos pörömet nyertem meg, s avégett jöttem az „öreg”-hez, hogy ha eladhatnám neki a megnyert jószágot, amire hajlandónak ígérkezett. Aztán most egyúttal a leányomat is hazaviszem.
– Igen?
– Igen ám. Tudja: szegényke elég sokáig élt már árvaságban egy félbolondnak a házánál. De ugyan kérem, nyújtsa a karját, hadd kapaszkodom bele; biz azt hiszem, hogy még most is fél tőlem; pedig ezen az átkozott göröngyös falusi utcán olyan nehéz járni, aki nincs hozzászokva. – Azért is adom el a megnyert jószágot, hogy odafenn kell laknunk Bécsben.
– Igen?
– Minthogy Melanie-mnek a jövendőbelije is ott lakik.
– Igen?
– Ön tán ismerni is foga, valaha jó barátok voltak, Gyáli Pepit?
– Igen.
– Óh, az nagy karriert csinált! Rendkívül híres ember. Iszonyú sokra vitte. Egész csoda az a fiatalember.
– Igen?
– Hanem ön itt csak egyre mondogatja nekem a sok „igen”-t; beszéljen már, hát ön hogy került ide? Hogy találom itten?
– Én itt ispán vagyok Topándy úrnál.
– Ispán? Ah, hahaha! A rokonánál?
– Ő nem tudja azt, hogy rokona vagyok.
– Tehát inkognitó? Azóta mindig? Éppen, mint én: én is azóta hatodik nevem alatt járok a világban. No, ez dicső. És most olyan véletlenül találkozunk együtt. Annál jobb: legalább elvezet ön Topándy lakásáig; nem húznak le az istentagadó kutyái az ön védelme alatt. – Hanem aztán ezúttal megvédelmezzen ám!
Lorándnak az is rosszul esett, hogy ez a nő most tréfára fordítja azokat az emlékeket, amikbe mindkettőjük szégyene van eltemetve.
Egyébként elég udvarias volt hozzá: gondoskodott, hogy útközben a pocsolyákat kikerültesse vele, s kezét fogta, míg valami gyaloghídon átment.
Topándy éppen kastélya tornácán volt a két leány társaságában, midőn Loránd az idegen hölgyet bevezeté.
Loránd legelébb is Melanie-hoz ment vele.
– Tisztelt nagysád, íme, ki után annyit sóhajtott… – azután Topándyhoz fordult: – Bálnokházyné őnagysága!
Melanie egy percre meg volt lepetve; csak bámult az érkezőre, mintha nehéz volna egyszerre ráismernie, míg az színpadi elragadtatással hozzárohant, megölelte, kebléhez szorítá, összecsókolta; zokogott, letérdelt előtte; ájuldozott, ismét ölre fogta; ahogy ezt számtalanszor látni érzékeny nézőjátékok ötödik felvonásának zárjelenetében.
– Milyen szép lett! Milyen angyal! Az én kedves, egyetlen, imádott Melániám! Akiért én mindennap imádkoztam, akiről mindennap álmodtam. – Hát te, szólj, óh, szólj, gondoltál-e néha reám?
Melanie anyja fülébe súgott:
– Majd ha egyedül leszünk.
Az asszonyság jobban tudta ezt („Majd ha egyedül leszünk, akkor beszéljünk hideg, prózai tárgyakról; de mikor látnak, akkor sírjunk, ájuljunk el és ölelkezzünk”). Azért e találkozási szcénának még egyszer elöl kelle vala kezdődni, ha Topándy szépen meg nem kéri az asszonyságot, hogy legyen szíves besétálni a szobába, ahol tágasabb tér és alkalmasabb elájuláshoz való előkészületek vannak kézügy alatt.
Itt azután vidám, csevegő lett az asszonyság. Köszönte ezer milliomszor Topándynak (a vén bolond istentagadónak), hogy gyermekének menhelyet adott, hogy egyetlen kincsét megőrizte. Azután szétnézett, hogy kinek köszönhetne még meg valamit. Meglátta Ciprát.
– Ugyan kérem – szólt Lorándhoz –, még nem mutatott be tisztelt nejének.
Általános lett a zavar.
Csak Topándy maradt kivétel, ő felelt nyugodt humorral:
– Az az én leányom; és még hajadon.
– Ah! Bocsánat ügyetlenségemért; én bizony azt hittem, hogy már nő.
Bálnokházynénak volt már ideje észrevenni azt is, hogy Cipra szemei, mikor Lorándra pillant velük, hasonlítanak a hű asszony szemeihez, s édes alkalma volt egyszerre két embert szívig megsérteni, – talán hármat is.
– No de hiszen, ami nincs, az lehet, kedves Loránd, ugyebár?
– „Loránd!” – rebegé egyszerre három hang.
– Itt van ni! Most meg elárultam önt! De hát végre is mire való lehet itt a titkolózás? Merő jó barátok és rokonok között? Igen: ő Áronffy Loránd, kedves rokonunk. S te sem ismertél rá, Melanie, ez ideig?
Melanie fehér lett, mint a fal.
Loránd nem felelt semmit. Válasz helyett közelebb lépett Topándyhoz; az megszorítá kezét, s e kézszorítással ott tartá maga mellett.
Bálnokházyné nem engedett mást is szóhoz jutni.
– Nem fogok sokáig terhére lenni, kedves urambátyám. Szállva itt vagyok a szomszédban, Sárvölgyi úrnál, aki jószágunkat meg fogja venni; mert egy nagy zálogos pört nyertünk meg.
– Igen?
Bálnokházyné nem magyarázta tovább a zálogos pör genezisét Topándy előtt, aki most maga esett bele abba a rossz szokásba, hogy mindenre „igen”-t mondjon, mint az imént Loránd. (Azt pedig mindketten igen jól tudták, hogy a magyar nyelv természete nem tűri kérdésre feleletül az „igen”-t; így például, ha e kérdés négyszeres változatára: „Te voltál ma a kertben?” más nemzet változatlanul „yes”-, „oui”-, „jawohl”-lal válaszol, a magyar, a szórakás szerint, így felel: „Én.” – „Voltam.” „Ma.” – „Ott”, hanem ezúttal olyan jól esett mindenre e száraz, hideg, folytatásra nem buzdító „igen”-t mondhatni.)
– Evégett néhány napig itt kell mulatnom.
– Igen?
– Remélem, kedves urambátyám, nem fogja tőlem megtagadni azon örömet, hogy ez idő alatt Melanie ott lehessen mellettem. Én ugyan sokkal illendőbbnek találtam volna, hogy egyenesen kegyed házánál alkalmatlankodjam, ha Sárvölgyi elébb igen szívélyesen fel nem ajánlotta volna vendégszeretetét.
– Igen? – (Topándy tudott néha igen kacskaringós igeneket mondani.)
– Azért ne nehezteljen azon kérésemért, hogy egyetlen Melániámat azon időre magamhoz viszem. Majd később vissza fogom őt hozni újra, s itt hagyom mindaddig, míg a sors úgy nem kívánja, hogy bennünket elhagyjon végképpen.
Itt igen kegyes matrónai arcot csinált Bálnokházyné. Kívánta, hogy megértsék, miről van szó.
– Igen természetesnek találom kegyed kívánságát – szólt Topándy röviden, s ismét az asszonyságra nézett, mintha mondaná: „Mit tetszik még tudni a mulattatásunkra?”
– Kegyednek addig is végtelen köszönettel tartozom, hogy pártját fogta szegény elhagyatott árvámnak. Az ég meg fogja jutalmazni érte.
– Nem tettem fizetésért.
Bálnokházyné szemérmesen nevetett; mintha akarna is, nem is tréfát elérteni olyankor, midőn magasabb szférák lakóiról van szó.
– Kegyed, kedves bátyám, még mindig oly tréfás bizonyos tekintetekben.
– Oly istentagadó, akarta mondani, kedves húgom, ugye? Valóban keveset változtam vénségemre.
– Óh, ismerjük mi jól! – szólt malasztteljes hangon az úrhölgy. – Csak kívül mutatja azt, de szívét ismeri mindenki.
– S fut előle, amerre lát, kedves húgom, ugyebár?
– Nem, nem, nem: éppen ellenkezőleg – szabódék őnagysága.
– Ne értse félre, kedves bátyám, mostani eltávozásunkat; hogy bebizonyítsam, mennyire sokat tartunk mindnyájan azon áldásteljes közellétre, ami a kegyedé: csak egy szót súgok kegyednek, ami meg fogja győzni legőszintébb tiszteletünk felől.
E szót csakugyan súgva mondá Topándynak, kesztyűs kezével annak vállára támaszkodva.
– Kedves urambátyámat akarom fölkérni, hogy midőn az ég felhozza azt a boldog napot, legyen Melániámnak násznagya. E szóra mégis elmosolyodott Topándy, s Bálnokházyné kezét karja alá húzva, azt mondá:
– Jól van, asszonyhúgom. Még több is leszek, nemcsak az. Ha az égnek azon bizonyos napja úgy fog sütni, ahogy én óhajtom, ez az istentelen kezem két embert boldoggá fog tudni tenni. Ha azonban az ég napjának nem úgy tetszik sütni, ahogy én gondolom, akkor áldást, szeretetet, gratuláló verset, hosszú fohászkodást és mindent, ami pénzbe nem kerül, én is, quantum satis, amennyi csak elég. Tehát attól a boldog naptól függ, amit e kérdésre válaszolok.
Bálnokházyné szívéhez szorítá Topándy kezét, s ég felé forgatott szemekkel rebegé, hogy ily jó rokonnal csak jókedvében áldja meg választottait a gondviselés; és azután Melanie-t is odavonta, hogy köszönje meg végtelen jóságú bátyjának azt a kegyes gondoskodását, amivel iránta viselkedik.
Loránd kedvetlenül nézett e csoportozatra, míg Cipra észrevétlenül kilopta magát a szobából.
– És most talán lesz olyan szíves, Loránd öcsénk, hogy elkísér bennünket Sárvölgyi úr házához?
– Házáig – igazítá ki Loránd a mondatot.
– Hol van kedves barátnéd, Melanie, az a kedves szép teremtés? Végy tőle rövid búcsút! De hová lett?
Loránd nem mozdult, hogy Ciprát fölkeresni menjen.
– Hiszen majd találkozunk még a kedves gyermekkel – szólt Bálnokházyné, észrevéve, hogy arra hiába várnak. – Nyújtsa karát, Loránd!
Ő maga jobb felül Lorándba kapaszkodott, s inte Melanienak, hogy foglalja el helyét az ifjú másik oldalán, mit azonban a leány nem tett, hanem anyja karjába fogózott. Így haladtak az utcán végig. Bálnokházyné még onnan is nagy szeretettel visszaintegetett Topándynak, ki az ablakból nézett utánuk.
Melanie egy szót sem szólt az egész úton.
Bálnokházyné annál többet csevegett; kérdezősködött, tudakozódott.
– Az öregúr, úgy látszik, rossz harmóniában él Sárvölgyivel?
– Igen.
– Még mindig olyan szentségtörő, istentagadó?
– Igen.
– És ön ki tudta őt ennyi ideig állani?
– Igen.
– Pedig ön maga oly kegyes, istenfélő ember volt mindig; és most is az?
– Igen.
– Tehát Topándy és Sárvölgyi kijelentett viszálkodásban élnek egymással?
– Igen.
– Hanem azért ön csak meg fog bennünket látogatni többször, amíg itt leszünk?
– Nem.
– No, hála az égnek, hogy valahára egy „nem”-et is hallok öntől. Az a sok „igen” már idegessé kezdett tenni. Tehát ön is az ellenségek közé tartozik?
– Igen.
Ezalatt elég sietve elértek Sárvölgyi küszöbéig. Itt megállt Loránd, és nem lépett többet előre.
Bálnokházyné megfogta Melanie kezét, hogy előtte el ne menjen.
– Nos hát, kedves Loránd, nem fog tőlünk búcsút se venni? Loránd Melanie-ra nézett, az föl sem emelte szemeit.
– Isten önnel, asszonyom – szólt Loránd röviden; kalapot emelt, köszönt, és eltávozott.
Bálnokházyné egy tekintetet vetett utána azokkal a szép, kifejezésteljes, mindent mondó szemeivel. – Azok a szép, mindent mondó szemek teljes tele voltak öldöklő gyűlölettel.
Mikor hazaért Loránd, Cipra a házajtóban várta.
Mutatóujját felemelve, ezt súgá fülébe:
– Ez volt a sárgaruhás asszony!
Pedig nem volt rajta semmi sárga.
